Felvidékről jöttek [antikvár]

Részlet a könyvből: Tönkrement a méhes. A béke derűs éveiben harminc kaptárban harminc szorgalmas méhcsalád dolgozott. Aztán a háború második esztendejében megkezdődött a pusztulás. Mindez oly természetes volt annyi romlás közepette. Hosszú katonavonatok gördültek a síneken s vöröskeresztes kocsik végtelen sorai tértek vissza. Mohácsi állomáselőljáró ott állott a pályaudvaron, fáradtan, vörös szemhéjakkal, a nehéz szolgálat terhével keskeny vállain. Tisztelgett a kigördülő nótázó katonavonatoknak s fogadta a néma sebesültekkel teli vöröskeresztes kocsikat. Mikor a kimerítő szolgálat véget ért, fáradtan dőlt ágyba. A méhes elhanyagoltan állott a kert végében. Ha néha odament az őszirózsákkal és violákkal szegélyezett úton s végigtekintett a kopott méhesen, mind bizonyosabban tudta, hogy a szörnyű pusztuláson már nem segíthet. A kaptárakat" rablók támadták meg. Látta a méhek csöppnyi holttesteit a kaptár keskeny bejáratánál és szerte a füvön. Az önvédelem hősies küzdelmében pusztultak el. Ha felnyitotta a kaptárakat, riadtan futkosó méheket látott az üveg mögött, azokból is egyre kevesebbet. Néha sírt e pusztulás felett. A maga módja szerint sírt, zsebkendő és heves jelenet nélkül. Könny fátyolozta fáradt szemét s mikor már semmit sem látott, kezefejével tisztította meg látását. Aztán legyintett sovány kezével, visszarakta a számozott fedeleket s lassú lépésekkel visszament a házba. A boldog délutáni szendergésnek a méhes lécágyán vége. Hol van már az idő, amikor huszonnégyórás szabadja volt s ezt az időt kint töltötte a méhesben? Mennyi munkát adott a harminc család s mily hálásak voltak törődéséért ezek a csodálatos rendszer szerint élő állatkák. Zuhogott a csillogó sárga méz a pergető falán tavasszal és ősszel.