Magányos úriember [antikvár]

Részlet a könyvből: "Szeptember volt, már korán alkonyodott. A nap valahol a Jánoshegy környékén búcsúzott el a várostól, de még az utolsó percekben is, mint egy gigászi reflektor, átvilágított a levegőtenger mélyén, át a por- és füsfelhőkön, rést talált az utcák keskeny szakadékaiban, piros fényt sugárzott végig a szürke Rákóczi-úton és rásütött a Keleti-pályaudvar üveghomlokzatára. Már a Nagykörút sarkáról úgy látszott, hogy a csarnok díszkivilágításban ragyog, mint egy áruház, vagy színház. A leány talán komolyan hitt ennek az optikai csalódásnak, mert azt mondta hirtelen a taxi mélyén: - Nézze, csak, Géza! Még a pályaudvart is neoncsövekkel világították ki a tiszteletünkre. - Na nem. Ez költséges túlzás volna. Rásüt a nap az üvegre, attól fénylik így. Belülről kormos az üveg, azért tükröz. Kissé oktató hangon beszélt. Ezt a modort két évvel ezelőtt szokta meg, amikor a leányt megismerte s azóta nem tudott leszokni róla. Annakidején még volt valami értelme, hogy megbocsátó jóindulatot kevert minden szavába, mert Zsuzsi még csak tizenhétéves volt, ő pedig már huszonöt, Zsuzsi gimnáziumba járt, berakott szoknyában és matrózblúzban, ő pedig már két komoly könyvsikerre tekinthetett vissza és közéleti férfiakkal tegeződött. A megismerkedésük is úgy történt, hogy ő csak meghajolt parányit, leereszkedő fél-mosollyal, de még a nevét sem mondhatta ki, a leány máris megelőzte boldogan: "Jé, maga az a Sipos Géza, nahát, nem is hittem volna, hogy ilyen fiatal!" Kis szünet következett, udvarias mentegetőzés a fiatalságért, mire így hangzott a folytatás: "Butaságot mondtam, úgye, de maga az első író, akit megismerek, és nem is tagadom, kicsit zavarban vagyok..." Így volt ez, két évvel ezelőtt, de azóta a jóindulatú, oktató modor már régen elveszítette létjogosultságát. Azóta már, ha kettejük közül valamelyiknek tanácstalanul és szorongva kellett figyelnie a másikra, akkor ez inkább ő volt, mint a leány."