Magyar kulturképek [antikvár]

Részlet a könyvből: A Kállayak Meleg van, nagyon meleg. Az aranyszínű déli napsugarak rátűznek a messze pusztaságra; sehol egy tenyérnyi árnyék, mely búvóhelyet nyújtana a forró sugarak elől, sehol egy szellőtől ringó levél. Minden élő lény liheg a tikkasztó napsugaraktól. A végtelen messzeségen csend és mélabús komorság ül. Felhőtlenül borul reája a kék égbolt, a levegő átlátszó, tiszta. Távolból a Hegyalja int s a szemhatáron a hegycsúcsok emelkednek, melyeknek lejtőin Tokajnak folyékony aranyát, Mád és Tarczal tüzes borát érleli a nap. Egyedül, elhagyatva nyúlik az út Rakamaztól és Királytelektől Nyíregyházáig. A Nyirség szívében vagyunk. A merre csak szemünk téved, se erdő, se fa. Egymagában álló cserje, nádas, rengő aranykalászokban gazdag szántóföld, gémes kutak, gazdasági épületek, hatalmas, fehérszőrű komondoroktól őrzött legelésző nyájak, pusztai csárda, távoli templomtorony, s egy-egy istentől elhagyatott szérű - ez az, a min szemünk megakadhat. Sajátságos vidék ez a Nyírség, mely az Alföldnek éjszaknyugati tájékát és Szabolcsmegye nagy részét zárja magába.