Majdnem szerelem [antikvár]

Az asszony végighaladt a gyárudvaron. Kabátját nem gombolta be, a friss levegő áramlása jólesett testének. Tél vége felé járt. Piszkos hókupacok olvadtak az udvar sarkában, az ég ólmosan szürke és unalmas volt még, de a szél már nem vágott metsző mintha üzenetet hozott volna a városon túl ébredő tavasztól.Az asszony nem várta már a tavaszt. Egészen mindegy volt neki, hogy józan sineken futó életét milyen évszak öleli. Régen elmúlt az idő, amikor a tél társadalmi eseményeket, hangversenyeket, operai estéket, gazdag karácsonyt és pezsgős szilvesztert jelentett még számára. A nyár utazást, tengert, vagy hegyeket. Az ősz lázas nagytakarítást, rakodást a befőttekkel tömött, polgári jóléttől duskáló kamrában. És tavasszal?... Tavasszal mindig nyugtalanság ébredt benne. Várakozások és számonkérések. Különös vibráció. Lehet, hogy a megtermékenyült sejtek, a föld ölében csírába szökkenő magvak duzzadása feszítette benne is a cél, az értelem, a továbbfolytatódás utáni öntudatlan vágyakozásokat. Az első tavaszi napsugár mindig kitűzte a kertbe, saját ültetésű fái és bokrai közé. Minden esztendőben egyformán megújuló csodálkozással, meghatódással és izgalommal figyelte a természet örökké megismétlődő misztériumait. Most már nem hatott rá a tavasz közeledése. Befejezett, nyugodt és teljes volt az élete. Boldog? Ha az egyensúly jelenti a boldogságot és igaza van az arab bölcsnek, aki az élet legünnepibb perceit az élet legegyszerűbb perceinek tartja - akkor igen. Boldogság!... Valamikor láz és nyugtalanság fogta el magától a szótól is. Azóta a boldogság fogalmáról teljesen megfeledkezett s csak most, a tavasz váratlan érintésétől jutott ismét eszébe. Persze, mert fiatal éveiben a boldogság lidércfénye mindig tavasszal gyulladt fel a messze ingoványokon...