Quo vadis? I-II. [antikvár]

Nyolc esztendővel ezelőtt, 1895-ben, a „Lengyel Napló" cimű varsói napilap hasábjain egy különös regény kezdődött. A „Quo vadis?" első tizenöt-húsz folytatása nem igen keltett föltűnést; - „Száraz korrajz" - mondták rá a hivatásos kritikusok - „a melynek a kedviért nem volt érdemes ismét megbolygatni azt a klasszikus kort, melyet már Bulwer-nek („Pompeii utolsó napjai") és Wiseman kardinálisnak („Fabiola") sikerült megunatniuk a közönséggel". Ez volt az első, a hivatalos, a lenéző birálat a „Quo vadis?"-ról, melynek voltaképen még a cimével se voltak tisztában, mert maga a szerző is csak könyve utolsó lapjain magyarázza meg azzal az allegóriával, vagy mondjuk, legendával, mely a római Via Appia egyik ódon, düledező kis kápolnájához fűződik. Ám a hivatalos kritikára fényesen rácáfolt a „száraz és unalmas korrajz" bámulatos sikere. Ez a regény diadalmasan járta be az egész világot s eddig már minden művelt nemzet nyelvére leforditották.. Ugyanaz a kritika, a mely eleintén kicsinylőleg itélt róla, utóbb az ifjabb Dumashoz, Scotthoz, Manzonihoz hasonlította Sienkiewiczet, - sőt humor dolgában Dickens és Cervantes, filozófiai mélység és jellemfestés dolgában pedig Balzac és Shakespeare mellé állította.