Tarvágás [antikvár]

Részlet: Ülök az almafa alatti padon, s a reggeli kávémat kortyolgatom. Ébredés után ide menekültem álmaim szorongást keltő képei s gyors megoldással nem kecsegtető feladatai elől; ide, a fa tövébe: ahol nem is olyan régen még a másik világban barangoló lelkem pokoljárásáról tűnődhetek. Legalábbis addig, amíg vissza nem száll belém a lélek. E padról (mely éppen félúton van a hegytetőn végződő kertemben, igen, félúton: a mogyorós és a kerítést szegélyező aranyeső között), rálátni az egész tokaj-hegy-aljai falura, melyet úgy ölelnek körül a hegyek, mint Kárpátok a történelmi Magyarországot. Előbb a két hófehér, a katolikus és kálvinista templomtorony között futó kőházakra (egykori zsidó borkereskedők emeletes házaira), és az alacsonyabb parasztházakra, majd a temetőkert sírkeresztjeire és köztük a hegy felé kanyargó ösvényre, a fűrésztelepre, a kerítésem előtti árokpartra, a szemközti borospincék boltívére és az égig érő diófákra függesztem álmos tekintetem, mintha komolyan számba kívánnám venni a látnivalót. Rövid idő múltán kissé jobbra: a Tolcsva felé kanyargó aszfaltútra, majd pedig balra, az Alföldről érkező kirándulók kedvenc helyére: az aranyosi völgybe indázó út irányába küldök egy-egy pillantást. Innen, a domboldalról, együtt és egyszerre látom a vidékre visszavonult énem életterét. Régóta tudom, hogy az embernek kell egy rögzített pont, ahonnét széttekinthet: maga körül és a lelkében. Hamvas Bélától tanultam ezt, valamikor a nyolcvanas években, frissen diplomázott magyartanárként, amikor is állandó olvasásáhítatban kerestem szellemi társakat, nehogy belesüllyedjek abba az ingoványba, melyben még a szellemi elit is dagonyázott. Azt hittük, elég cinkosán összekacsintani és keserű mosolyra húzni a szánkat, szavak nélkül is megértjük egy- 7