Tó mellett város [antikvár]

Részlet a könyvből: "Akár gyalog jött be az idegen a városba, akár fiakkert bérelt az állomás előtt, karcsu, fekete kocsit, amely elég nagy sárga gebe volt fogva, s amelynek kerekeire vasabroncsot szerelt a kovács, hogy ugy zörgött a hepehupás köveken, néha még szikrázott is, akár valami ördögfogat, szóval bármiféle jármüvel akart a városba menni, utja feltétlenül a zöldvizü, békanyálas tó mellett vezetett el. Ha nem is jelzett a távirdász hamarosan ujabb vonatot, ha nem kellett a kocsinak nagyon sietnie, hogy ujabb fuvar reményében még kiérjen a legközelebbi vonathoz, ha még arra is volt idő, hogy a városháza bodegájában megigyon egy frakli szilvóriumot a kocsis, akkor lassan hajtott, kimélettel nyekergett a kerekeket s az idegennek alkalma volt körülnézni, ilyenkor nem fájt tulságosan az oldala a zötyögéstől és gyönyörködhetett a derékig elmerült százados fákban, amelyeknek ágairól kövér kecskebékák ugrottak fejest a sürü vizbe, vagy szétvetett lábakkal csak belevetették magukat, mint az életunt pincér egy rosszul sikerült éjszaka után. Hallgathatta a békakoncertet is az idegen, s ha jó füle volt, ki kellett vennie a hangzavarból a bölömbika szerelmes bőgését kedvese után, aki talán éppen most csalja meg hütlenül a tó másik végében egy sürün összegubbaszkodott hinársziget tetején, hallania kellett, milyen panaszosan hivja, várja, keresi a párja, s ki tudja, madárnyelven milyen nagyszerüségeket igér a csapodárnak, csakhogy visszatérjen, s szeresse ugy, mint régen."