Út a szabadba I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Wergenthin György egészen egyedül ült ma az asztalnál. Bátyja, Felicián, hosszú idő után megint elment egyszer a barátaival ebédelni. De Györgynek még mindig nem volt semmi különöse kedve Skelton Ralffal, Schönstein gróffal, vagy a többi fiatalemberrel találkozni, akikkel máskor szívesen csevegett; egyelőre semmiféle társas szórakozáshoz nem volt hangulata. Az inas leszedte az asztalt és eltűnt. György cigarettára gyújtott, azután szokása szerint elkezdett föl és alá sétálni a tágas, háromablakos, nem tulságosan magas szobában, s azon csodálkozott, hogy ez a hely, mely annyi hét óta komor szint öltött, most megint derülni kezdett s lassankint visszanyerte régi, barátságos külsejét. Önkénytelenül az asztalfő előtt álló üres karosszékre pillantott, melyet elárasztott a nyitott középső ablakon beáradó szeptemberi nap s úgy tünt fel neki, mintha apja egy órával előbb még ott ült volna, pedig két hónapja halott; olyan tisztán maga előtt látta minden mozdulatát, a legapróbbakat is, ahogy a kávéscsészét eltolta magától, ahogy a csiptetőjét feltette s valami füzetkében lapozni kezdett. György visszagondolt egyik utolsó beszélgetésükre; tavasz utóján történt, röviddel azelőtt, hogy átköltöztek villájukba, a veldezi tó mellé. György éppen akkor érkezett haza Sziciliából; ott töltötték az áprilist, ő és Grace; melankoliás, kicsit unalmas bucsu-ut volt, mielőtt a kedvese végleg hazatért volna Amerikába. Megint eltelt egy félév vagy több is, anélkül, hogy valamit dolgozott volna, valami rendeset; még az a busango Adagio se volt papirra téve, melyet Palermoban, egyik hullámveréses reggelen, a parton sétálva, a habzugásban hallott meg.