Bővebb ismertető
Történelmi arcképcsarnok
Irodalmunk egyszerre „tükre" és „mintája" a nemzet életének: „tükör", amely híven mutatja a magyarság történetét, akár a nemzeti tudat mélyebb övezeteiben végbemenő változásokat, és „minta", amely vonzó és elismert értékeket állít a nemzet elé. Nemegyszer olyan módon, hogy személyes vonzalmak nyomán idézi fel a nemzeti történelem nagy hőseit és jeles alakjait: királyokat, fejedelmeket, államférfiakat, hadvezéreket vagy éppen szenteket és neves tudósokat - azaz a nemzeti élet történelemformáló egyéniségeit. (A neves magyar költőknek, íróknak emléket állító szépirodalmi művekből külön szöveggyűjteményt lehetne - kellene - összeállítani.) A költészetben megmutatkozó mintának egyéni és közösségi magatartás-szabályozó szerepe van, a magyar história nagy egyéniségei olyan tulajdonságokat, jellemvonásokat mutatnak, amelyeknek erkölcsi kisugárzása, világkép- és jellemformáló hatása igen nagy szerepet tölt be a nemzeti tudat történeti folytonosságának fenntartásában. Árpád fejedelem, Szent István, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bethlen Gábor, Pázmány Péter, gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, gróf Tisza István, gróf Teleki Pál, Nagy Imre, illetve történelmünk más nagyszabású hőseinek alakja morális példát jelent, valóságismeretre, közösségi hűségre, eszmei következetességre tanít.
Minden nemzetnek szüksége van egy ilyen nemzeti panteonra — a franciák létre is hozták a párizsi Pantheonban a nemzet kiválóságainak temetkezési helyét mint zarándokhelyet és emlékeztetőt, de a londoni West-minsteri Apátság is ilyen közösségi kegyhely. A magyarság történelmi kegyhelyeit viszont többnyire feldúlták a háborús idők eseményei - gondolok például a székesfehérvári királysírokra vagy a gyulafehérvári székesegyház fejedelmi síremlékeire. Ebben a tekintetben talán leginkább a magyar irodalom, ezen belül is a költészet őrzi nemzeti nagyjaink emlékezetét. Szinte nincs jelentősége annak, hogy valaki a politikai élet melyik oldalán foglalt helyet: a konzervatív Tisza Istvánnak és a kommunista Nagy Imrének egyaránt a nemzet mártírjai között van a helye, s a történelmi emléke-
5
Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.)
Magyar költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyik legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai.
Szegény református családba született. Szüleinek késői gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek volt, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni, és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ehhez mérten páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt.
Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.
Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.
Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. – ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) veszített el. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában, a középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, ám tanárként soha nem dolgozott, életét az irodalomnak szentelte.
Költői tehetségét Páskándi Géza (1933–1995) fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, ezzel egyidőben néhány hónapig az Utunk, 1955–1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője.
Bécsben 1967-ben előadást tartott Líránkról Bécsben címmel. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadókörúton vett részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. 1992-ben Izraelben erdélyi jiddis népköltészet-fordítását mutatta be.
Írói álneve Kónya Gábor.
A Confessio szerkesztőbizottság tagja, 1990-től az Antitotalitárius Demokratikus Fórum tiszteletbeli elnöke, 1997-től a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja.
A mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja. A magyar irodalom közösségi elvű hagyományának folytatója. Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg költészetét, mely a közösségi létproblémákat egyetemes érvényességgel szólaltatja meg.
1958-ban kötött házasságot Tichy Mária Magdolna tanárral és szerkesztővel. Két gyermekük született: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971). Unokahúga, Benedekffy Katalin gyermekként sokszor szavalta nagybátyja verseit, ma elismert színész-operaénekesként gyakori vendég a költő szerzői estjein.1958-ban kötött házasságot Tichy Mária Magdolna tanárral és szerkesztővel. Két gyermekük született: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971). Unokahúga, Benedekffy Katalin gyermekként sokszor szavalta nagybátyja verseit, ma elismert színész-operaénekesként gyakori vendég a költő szerzői estjein.
Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvekre is lefordították. Életműsorozatát a Helikon Kiadó 2007-től adja ki, gyerekkönyvei különböző válogatásokban, versei megzenésítve és audió hordozókon is folyamatosan jelennek meg.
Petri György
Petri György (1943–2000) Kossuth-díjas költő, műfordító, újságíró.
Fontosabb díjai
Az Európa Könyvkiadó Nívódíja (1986), a Mikes Kelemen Kör Díja (Hollnadia – 1988), Déry Tibor-jutalom (1989, 1994), József Attila-díj (1990), A Jövő Irodalmáért Díj (1989), Örley-díj (1990), Év Könyve Díj (1991), A Soros Alapítvány Életműdíja (1992), Nagy Imre-emlékplakett (1995), Weöres Sándor-díj (1995), Kossuth-díj (1996), Nicolaus Lenau-díj (1997), Pro Urbe Budapest (1998), Az Írók Boltja Üveggolyó-rendje (1998)
(Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt; a Nyugat, majd szellemi utódja, a Magyar Csillag megszűnése után az Újhold körül csoportosultak. E lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt. Mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapnak is.
Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammáiról mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.
Költészetén megfigyelhető az 1940-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, melyek ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú úgynevezett papi írók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”).
Líra mellett az epika és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése).[25] Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.
1953. augusztus 21-én született Marosvásárhelyen. Erdélyi magyar költő, politikus. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar–orosz szakon.
1974 és 1977 között az Echinox című háromnyelvű diáklapot szerkesztette. 1976 és 1981 között az Igazság című napilap irodalmi munkatársa volt. 1979-80-ban Sütő András javaslatára egy évig Herder-ösztöndíjas volt Bécsben. 1981 és 1982 között Tóth Károly Antallal és Ara-Kovács Attilával szerkesztette az Ellenpontok című szamizdat kiadványt, amiért a román államvédelmi hatóság (Securitate) többször is letartóztatta, bántalmazta. 1985-86-ban a kolozsvári Irodalomtörténeti és Nyelvészeti Intézet kutatója volt. 1986-89 között Genfben újságíróskodott, 1989-90-ben a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetője, 1989-től a Magyar Napló munkatársa lett. A romániai rendszerváltás után 1990-ben visszatelepült Kolozsvárra, ahol újságírói-szerkesztői munkája mellett politikai szerepet is vállalt: 1990-91-ben az RMDSZ főtitkára, 1991-1993 között politikai alelnöke volt. 1990-1992-ben szenátorrá választották, majd 1996-1998 között a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületének elnökségi tagja lett.Első verseskötete 1975-ben jelent meg Te mentél át a vizen? címmel. Írt több drámát, regénytöredéket, drámai költeményt. Legutóbbi könyvének (Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplója) címszereplője, Limpopo egy strucckisasszony, akinek Szőcs Géza struccnyelven írt naplóját „embernyelvre lefordította, átdolgozta és most közzéteszi”.
A Magvető Kiadónál megjelent művei
A szélnek eresztett bábu (1986), A sirálybőr cipő (1989), Passió (1999), Limpopo (2007)
Díjai
A Romániai Írószövetség debüt-díja (1976), Graves-díj (1986), Füst Milán-díj (1986), Déry Tibor-díj (1992), Bethlen Gábor-díj (1993), József Attila-díj (1993), Leopardi-díj (2011)