Vajda János kisebb költeményei [antikvár]

A forradalom utáni magyar lyrának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott jelleme. Petőfi nagy egyénisége szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem birva sem tudását, sem izlelését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt komolyabb, mint vásott gyermekek hanczuzása valamely gyászszertartás közelében. Zsinóros és sallangós érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és külső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték a vidékiességet is s úgy tüntették fel a dolgot, mintha a költészetnek még eddig ki nem aknázott, új kincses bányáira bukkantak volna. Roppant tévedés volt, - de hát odakünn az utczán a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin járta, - mért ne lehetett volna ezeknek megfelelő módi az irodalomban a tetszelgés, a nagyokatmondás, a káromkodás? Szerfelett olcsó eszközökkel nagy hatásokat lehetett elérni s az ötvenes évek gombamódra felszaporodott lyrikusai éppenséggel nem vetették meg ezeket az eszközöket. A magyar irodalom pártolása politikai tüntetés számba ment s a lyrai hagymáznak sohasem volt oly vidám, gondatlan szüretje, mint ezekben a reménykedő, lázas napokban. Az új múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbé pattogó szitkokkal a rakonczátlanságok szilaj paripáján belevágtatott az alföldi puszták délibábos ködébe s vad rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, arany gomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent, azt hivén, hogy ezzel az őrült képzelődéssel a költészet igazságait szolgálja.