Egymillió [antikvár]

Szerb Antal írja az Utas és holdvilágban, hogy minden ember életében van egy kor, amikor haza érkezünk; amikor otthon vagyunk. És aztán egész további életünkben oda vágyunk vissza, abba a korba. Éppen ezért a szerencsés ember öregkorára ér haza Nos, ha ez így van, akkor Semjén Zsolt nem szerencsés ember. Miképpen én sem vagyok szerencsés ember. Miképpen nem örülhet szerencséjének az az osztály, aki egyszer, 1977. szeptember 1-jén belépett a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, és l./b lett belőle Nem fogok vidám történeteket mesélni a gimnáziumi évekből, ahol egy padban ültünk Semjén Zsolttal, bár nagy a kísértés. De ahogy nem fogok vidám - és természetéből adódóan belterjes - történeteket mesélni ifjúságunk („e zöld vadon") világából, úgy azt sem tehetem meg, hogy ne szóljak arról: mi egy helyről, egy akolból indultunk. Mondhatnám, „egy vérből valók vagyunk s mondom is, mert ez a mi esetünkben kétszeresen is igaz. Miképpen az is igaz, hogy az igazi, egész életre szóló barátságok java a kamaszkorban köttetik. Éppen ezért nem lehet nem beszélni a közös indulásról, a közös múltról.