Szólj, Uram, szolgád figyel! [antikvár]

Nem tarthatjuk véletlennek azt a körülményt, hogy az újszövetségi üzenetet az apostoli igehirdetés nyomán foglalták írásba a Szentlélek által sugalmazott írók. Az evangéliumban Jézus szól hozzánk, de az evangélisták tolmácsolásában. Urunk megtehette volna, hogy tollba mondja tanítását és szó szerint hagyja ránk üzenetét. Amint tudjuk, nem ezt tette. Ezzel bizonyára azt akarta elérni, hogy tanítása minden hirdetőben, minden nemzedékben egyéni színekben jelenhessen meg. így válik lehetővé, hogy az idő útját járó örök élet igéi magukra ölthessék a fejlődés köntösét és megfeleljenek az időszerűség jogos igényeinek. Az evangélium hirdetése nem jelent gépies ismétléseket, hanem azoknak az alkotó erőknek mozgósítását, amellyel Teremtője megajándékozta az embert. Mindezt azért érdemes megfontolnunk, mert vakmerő vállalkozásnak tűnik Jézusról beszélni, tanítását, gondolatait értelmezni. Senki sem tehetné ezt nyugodt lelkiismerettel, ha nem rendelkezne a jézusi megbízással és küldetéssel. Ő azonban magára vállalta az igehirdetés kockázatát és Pál apostol szavai szerint „az igehirdetés oktalansága" által akarja üdvözíteni a világot. Tette ezt bizonyára azért, hogy társai lehessünk a hit ébresztésében, az Atya üzenetének továbbításában. Nincs megtisztelőbb feladat, mint Isten munkatársává szegődni és kimeríthetetlen gazdagságát osztogatni. Minden igehirdetőnek, az evangéliumról elmélkedőnek tudatában kell lennie tudása töredékességével és az értelmezés nehézségeivel. Ám a segítségül küldött Szentlélek kezességet vállal, hogy a Jézus által megszaporított „ige kenyere" friss állapotban kerüljön az éhezők kezébe. Ő a nagy Vendéglátó, kenyéradó, mi csak osztogatjuk ajándékait. Úgy kell embertársaink felé nyújtanunk, hogy az elfogadás örökszép mozdulatával válaszoljanak ajánlatunkra.