Tartalék

„Az Örökös és a Tartalék – nem értékítélet, mégsem lehet félreérteni. Én voltam az árnyék, a támasz, a B terv… Akkor hívtak, ha helyettesítésre vagy figyelemelterelésre volt szükség. Ezt életem kezdetén tudatták velem, majd rendszeresen meg is erősítették.”

Édesanyja elvesztése előtt Harry herceget úgy ismerték, mint a komoly Örökös (bátyja, Vilmos herceg) gondtalan, jókedvű Tartalékát. A gyász azonban mindent megváltoztatott. Nehézségei akadtak az iskolában, dühös volt és magányos. Mivel a sajtót tartotta felelősnek anyja haláláért, nehezen fogadta el, hogy neki is a reflektorfényben kell élnie az életét.

21 éves korában csatlakozott a brit hadsereghez, ahol a fegyelem rendszert vitt az életébe. Két bevetés után hősként kezelték otthon, mégis elveszettebbnek érezte magát, mint valaha. Poszttraumás stressztől szenvedett, pánikrohamokkal küzdött. És ami a legfontosabb: nem találta az igaz szerelmet.

Aztán találkozott Meghannal. A világot magával ragadta a pár filmbeillő szerelme, és örömmel követték a meseszerű esküvőt. A sajtó azonban a kezdetektől fogva bántó, rasszista megjegyzésekkel, illetve különféle hazugságok terjesztésével támadta Harryt és Meghant. Látva felesége szenvedését, biztonságuk és mentális egészségük romlását, Harry nem látott más kiutat, mint hogy elhagyja szülőföldjét, még mielőtt a történelem megismételné önmagát. Az évszázadok során nem sokan merték otthagyni a királyi családot… az utolsó, aki ezt megpróbálta, épp Harry édesanyja volt.

A könyv keresetlen és tántoríthatatlan őszinteséggel mutatja be az önvizsgálat és a küzdelmes megértés fájdalmas folyamatát, a gyászt is legyőző szeretet örök hatalmát.


A szerző a Tartalék bevételeiből brit segélyszervezeteket kíván támogatni. Sussex hercege 1,5 millió dollárt adományozott a Sentebale nevű szervezetnek, melyet együtt alapított Seeiso herceggel, édesanyáik örökségének megfelelően, és amely HIV-fertőzött gyermekeket és fiatalokat támogat Lesothóban és Botswanában. Harry herceg a WellChild nevű non-profit szervezetet is támogatja, 300 ezer brit fonttal, melynek tizenöt éve királyi patrónusa. A WellChild komoly orvosi kezelést igénylő gyerekeknek és fiataloknak nyújt támogatást, hogy ne kórházban, hanem otthon gyógyulhassanak, amennyiben lehetséges.

A TARTALÉK angol nyelven Észak-Amerikában a Random House U.S. és a Random House Canada kiadásában jelenik meg, az Egyesült Királyságban, Írországban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Indiában és Dél-Afrikában a Transworld, a Penguin Random House UK és a Random House Canada kiadói csoport tagja adja ki. A könyv fordításban a következő nyelveken jelenik meg: SPANYOL (Plaza & Janés/Penguin Random House Grupo Editorial), NÉMET (Penguin Verlag/Penguin Random House Verlagsgruppe GmbH), BRAZIL PORTUGÁL (Objetiva/Grupo Companhia das Letras), PORTUGÁLIAI PORTUGÁL (Objectiva/Penguin Random House Grupo Editorial), EGYSZERŰSÍTETT KÍNAI (Penguin Random House China), DÁN (Politikens Forlag), HOLLAND (Hollands Diep, an imprint of Overamstel), FINN (Otava Publishing Company Ltd.), FRANCIA (Éditions Fayard), GÖRÖG (Pedio Books), MAGYAR (Corvina Kiadó), OLASZ (Mondadori), LENGYEL (Wydawnictwo Marginesy), ROMÁN (Nemira Publishing House), és SVÉD (Albert Bonniers Förlag).

Részlet

Első fejezet, 5. rész

Apu néhány órával később Mami nővéreivel, Sarah és Jane nagynénéimmel együtt Párizsba utazott. Valaki azt mondta, hogy tájékozódnak a baleset részleteiről. És intézkedniük is kell Mami holttestének hazaszállításával kapcsolatban. Holttest. Ezt a kifejezést használták az emberek. Olyan érzés volt, mintha a torkomat szorongatnák, ráadásul ez nem lehetett más, csak hazugság. Mami nem halt meg. Ez volt az első megérzésem. Mivel semmi dolgom nem akadt, a kastélyban bolyongtam, és magamban beszéltem, halvány gyanú ébredt bennem, ami szilárd meggyőződésemmé vált. Nyilván csak egy cseles megoldásról volt szó. Ezúttal viszont a trükköt nem a környezetemben lévő emberek egyike vagy a sajtó alkalmazta, hanem Mami. Nyomorúságossá vált az élete, a nyomában loholtak, hazugságokat terjesztettek róla, és hazudtak neki. Ezért elterelő hadműveletként megrendezett egy balesetet, és így egérutat nyerhetett.

A felismeréstől a lélegzetem is elállt, olyan megkönnyebbülést éreztem. Hát persze! Ez egy ravasz húzás, így mindent újrakezdhet! Most biztosan lakosztályt bérel Párizsban, vagy éppen a friss virágokat rendezgeti titokban megvásárolt rönkházában, valahol odafent a svájci Alpokban. Hamarosan Willyért és értem küldet majd. Mindez annyira nyilvánvaló! Miért nem jöttem rá erre már korábban? Mami nem lehet halott! Csupán elrejtőzött! Máris sokkal jobban éreztem magam.

Azután elmémbe lopakodott a kétség. Várjunk csak! Mami sosem tenne ilyet velünk. Azt sem engedné, hogy ilyen kimondhatatlan fájdalom sújtson minket, nemhogy ő maga okozza. Majd visszatért a megkönnyebbülés: Nem volt választása. Ez volt az egyetlen reménysége, hogy szabad lehessen. És újból megjelent a kétség: Mami nem menekülne el. Ő túlságosan is harcos típus.

Kisvártatva megint fellélegeztem: Most ezt a harcmodort választotta. Vissza fog térni. Vissza kell térnie. Születésnapom lesz két hét múlva.

Valójában Apu és a két nagynéném érkeztek meg először. Az összes tévécsatornabeszámolt visszatérésükről. Az egész világ láthatta, ahogyan a királyi légierőNortholt légibázisának aszfaltjára léptek. Az egyik csatorna még zenei aláfestésselis kísérte az érkezést, valaki szomorú hangon egy zsoltárt énekelt. Willyt és engemtávol tartottak a tévétől, de úgy gondolom, hogy ezt azért hallhattuk.

Következő napjainkat gyakorlatilag légüres térben töltöttük, senki nem mondottnekünk semmit. Mindannyian a kastély belsejében rejtőzködtünk: mintha egy kriptában lettünk volna, azzal a különbséggel, hogy itt mindenki skót mintás nadrágotviselt, és a napi rutinja szerint élt. Ha beszélt is bárki bármiről, én azt nem hallottam.Az egyetlen dolog, amit érzékeltem, a fejemben zsongó, önmagával vitatkozó hang volt.

Eltávozott.

Nem. Csak bujkál.

Meghalt.

Nem. Csak eljátssza, hogy meghalt.

Aztán egyik reggel eljött az ideje, hogy visszatérjünk Londonba. Semmire sem emlékszem az utazással kapcsolatban. Autóval mentünk? Vagy a királyi repülővel? Előttem van újbóli találkozásunk Apuval és a két nagynénémmel, különösen Sarah-val, amely döntő fontosságú jelenet, részletei ugyan kissé ködbe vesznek. Lehetséges, hogy kronológiai szempontból pontatlanul sorolom be a történteket. Memóriám néha eme rettenetes szeptemberi napok eseményei között tartja számon ezt a párbeszédet, máskor viszont egy sok évvel későbbi időponthoz kapcsolja. Bármikor is játszódott le, a következőképpen zajlott: – William? Harry? Sarah néni hozott valamit nektek, fiúk.

Kezében két kicsi dobozt tartva előrelépett.

– Mi ez?

– Nyissátok csak ki.

Felemeltem kék dobozom tetejét. Volt benne egy… – Lepke?

– Nem.

– Egy bajusz?

– Nem.

– Akkor mi a…?

– A haja, Harry.

Sarah nagynéni elmagyarázta, hogy Párizsban levágott két tincset Mami hajából. Előkerült tehát a bizonyíték. Valóban eltávozott. Ekkor azonban ismét felütötte fejét a megnyugtató kétség, az életmentő bizonytalanság. Nem. Ez bárki más haja is lehet. Mami pedig gyönyörű, érintetlen szőke

hajával valahol odakint jár-kel a világban. Tudnék róla, ha már nem lenne. Tudná a testem. Tudná a szívem. De egyik sem tud ilyesmiről.

Mindkettő éppúgy telve volt az iránta érzett szeretettel, mint korábban bármikor.

Fordította: Németh Anikó Annamária és Szepes András