TIZENKÉT MENET /O/

"Elvesztettem a fejem, a sisakomat a földhöz vágtam, még jó messzire el is rúgtam. Bay Béla fölpattant, megsimogatta Pawlowskit, nekem pedig lekevert egy iszonyú nagy pofont. Kisfiam, több tust kell adni, vedd fel a sisakodat! Ennyit mondott, aztán visszaült a helyére. Több tust nem adtam."

ELŐSZÓ (részlet)

Ebből alighanem sértődés lesz. Talán másból is a könyvben - jegyzi meg a szerző mindjárt az első fejezet bevezető soraiban. Az előrejelzés érthető, helyénvaló, egyáltalán nem nehéz azt megjósolni.
A kötet ugyanis a huszadik század egyik jellegzetes hungarikumának, a káprázatos nemzetközi sikerekben dúskáló magyar sportnak a századot záró, változatos eseményekben gazdag utolsó negyedét vetíti elénk. Márpedig ez a sajátos korszak különösképpen bővelkedik ellentmondásokban, drámai, az egész társadalmat érintő rendkívüli történelmi és - ezzel párhuzamosan - sporttörténeti változásokban is, amelyekben ráadásul nem mindennapos egyéniségek játszották a meghatározó szerepeket. Az említett fényes eredmények következtében évtizedekig sportnagyhatalomként tekintettek reánk, méltán neveztek sportnemzetnek bennünket mások, amit mi magunk elégedett büszkeséggel el is könyveltünk. Ennek köszönhetően tény, hogy nálunk szinte természetszerűleg mindig, sőt még ma is feltűnő érdeklődés nyilvánul meg az olimpiai és egyéb nemzetközi küzdőtereken nyújtott teljesítményeink iránt: érzékenyen, sőt nem egyszer igen szenvedélyesen reagálunk egy-egy sikerre, s ugyanígy, olykor szélsőségesen a kudarcra is.