Vakvágány

A szovjetizálás 1948-ig tartó bevezető időszaka, majd a Kádár-kor megszilárdulása közé eső másfél évtized számos olyan rendszerspecifikus ismérvvel bír, amelyek egyértelműen jelzik, hogy 1956 nem jelentett azonnali cezúrát. A restaurálódó diktatúrának a társadalom minden csoportját széles körben sújtó újraintézményesülése a laikus szemlélő számára is analóg jelenségeket mutat a forradalom előtti évek gyakorlatával. A vidéki társadalom életére fókuszáló kutatásaink egyértelműen igazolták a párhuzamokat, pontosabban a kontinuitást. Elég itt felidéznünk, hogy a Magyarországon létezett szocializmus önmeghatározása szerint is politikai diktatúra volt. A pártállam döntéshozói őszintén felvállalták, hogy "a dolgozók ügyének elárulását, a törvény a legszigorúbban bünteti". Az 1956-os forradalom így nemcsak az azt megelőző évtized elnyomására adott katartikus válasz, hanem az ezt követő megtorlás révén a továbbra is kontinuus, sztálini jellegű hatalomgyakorlás indikátora. Mégis, 1956 elbukása ellenére is egy sikeres forradalom, mert a társadalom általa egyértelmű jelzést adott a tűréshatárról, s a Kádár-rezsim ennek tanulságaival, tehát az ellenállás mértékével szembesülve volt kénytelen egy új modus vivendi kialakítására 1963-at követően.

A "Vakvágány" kifejezés főcímbe emelésével kapcsolódunk a Magyar vidék a 20. században című sorozat első, Váltóállítás címmel 2017-ben megjelent kötetéhez. Ily módon is szeretnénk jelezni, hogy az 1945. évi váltóállítás 1948-at követően egyértelműen zsákutcát - vagy, maradva a vasúti metaforánál: vakvágányt - jelentett a hazai vidéki társadalom számára.