A fátylam kicsit oldalra billent

Én tragikomikus családregénynek nevezném, ezzel kis eligazítást is adva a leendõ olvasónak mind a témát, mind a könyv hangulatát illetõen. Remekül megírt karakterek tetteinek és gondolkodásmódjának rendkívül olvasmányos, valójában a téma ellenére vonzó leírása a könyv, az a fajta mû, amire azt szokták mondani, nem lehet letenni, s ez most itt meglehetõsen szó szerint értendõ. Az olvasó úgy érzi, nem szakíthatja meg, nem akarja abbahagyni kis idõre sem az olvasást, annyira gördülékeny, magával ragadó a váratlan fordulatokban gazdag cselekmény és a stílus, nyelvezet, írói eszközök profi egysége. A téma ellenére vonzó – írtam az imént, joggal, hiszen van itt minden, ami megkeserítheti az együtt – vagy, még ha egy család tagjairól van is szó, mégis inkább csak egymás mellett – élõk gondolatait, testét-lelkét. Italozás, fizikai erõszak, sõt szexuális abúzus, mind részei mindennapjaiknak, s ráadásul azoknak, akik nem elszenvedõi az erõszaknak, hanem tettesei, lelkiismeretük sem igen szólal meg, illetve igen ritkán (akkor viszont elrettentõ, amit a „saját lelkiismeretként ismert Sátán” mûvel.) Groteszk módon (a groteszk vagy szarkasztikus hangnem jellemzõ csaknem végig a regényre) egy gyermek szemével láttat ugyan minden szörnyûséget az író, de ez a kis ember miközben játszik és próbál normális gyermekkort megélni, felnõtteket megszégyenítõ és korát meghazudtolóan érett gondolatokra, együttérzésre, megértésre, máskor megvetésre képes. Elidegenítve, mégis együttérzéssel szemléli az õt körülvevõ mikrovilág történéseit, borzalmait, ritkábban örömeit, s eszmél fokozatosan életük valóságára, árny- és jó oldalaira. A címben leírt esemény, a fátyolnak kicsit oldalra billenése is vele történik meg, egy szürreális jelenetsor végén (fiúgyermekrõl van egyébként szó, aki fátyolt sem éppen önakaratából visel, ráadásul a nyílt utcán), szimbolikusan jelezve azt is, hogy könnyen oldalra billenhet egész élete ebben a környezetben, s nem is kicsit. Eljut azonban a következtetésig: „Az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettõl a játéktól függ az életem.” Azt hiszem, ez a néhány mondat kulcs az egész regényhez. Az idõsíkok váltogatásán alapuló szerkesztési technikában van egy írói fogás. „Gyönyörû júniusi délután volt. Az utcán akkoriban még alig jártak autók. Hallani lehetett a csöndet, meg az utcafronton álló három akác susogását.” – így indul a történet, s itt még azt vélheti a gyanútlan olvasó, hogy ez a nyugalom járja majd át valamennyi oldalt. Hamar rá kell azonban jönnie, hogy tévedett, sokkal inkább emlegethetnénk nyugtalanságot, vibrálást, feszültséget, tehetetlen dühöt akár, de mindezeket oldani igyekszik azért a szerzõ - két módon. Egyrészt azzal, hogy amikor már túl nagy a feszültség, visszatér, szó szerint ismétlõdik az imént idézett mondat (s van másik ilyen ismétlõdõ rész is), mintegy nyugtatva, pillanatokra bár, de visszarepítve az olvasás kezdeti idilli hangulatba. Másrészt a humorral, ami legnagyobb részt átszõ mindent. Van igencsak bõven helyzetkomikum, s bár a testi-lelki nyomorral látszólag ez szöges ellentétben áll, mégis képesek vagyunk jól mulatni olvasás közben, anélkül, hogy azt a szereplõk kárára tennék, de ugyanolyan bõven jelen van a jellemkomikum is, s a kettõ együtt remek rajzot, sõt korrajzot ad a család életén túl egy kisváros lakóiról, a városka mindennapi életérõl is. Gondolkodtam, mire is emlékeztet ez a kisemberek életét, gondjaikat szórakoztató formában ábrázoló technika. A cseh filmmûvészet remek, már szinte klasszikussá vált alkotásaira, realista bájára! (Ez az írásom a saját blogomon jelent meg 2017.07.19-én, a következõ bevezetõvel: Tartozom némi indoklással, hogyan kerül ez az írás a blogra, hiszen a címben jelzett mû a legkevésbé sem színházi témájú. Szerzõje viszont színész, több évig volt tagja a Gárdonyi Géza Színház társulatának. Tõle kaptam elolvasásra a kéziratot.) Juhász Ferenc