Jó anyák iskolája

PEN/Hemingway-díj: legjobb első regény - jelölés
A legkiválóbb regénynek járó Carnegie-érem - jelölés
Center for Fiction: legjobb első regény - jelölés

Barack Obama kedvenc könyveinek listája
Jenna könyvklubja
New York Times Bestseller

"Kísérteties és feledhetetlen. Elképedten figyelem, mi jár Jessamine Chan fejében."
- Liz Moore, a Hosszú, fényes folyó című NYT bestseller szerzője

"szürreális" (People)
"figyelemreméltó" (Vogue)
"dühítően időszerű" (New York Times)

Frida Liu nem boldogul. Munkahelyi előmenetele nem méltó azokhoz az áldozatokhoz, amelyeket kínai bevándorló szülei hoztak érte. Férjét nem tudja rávenni, hogy szakítson fiatalabb szeretőjével. Frida csak az anya-lánya kapcsolatban tud kiteljesedni, hozni a tőle elvárt tökéletességet. Lehet, hogy a lányán kívül nincs senkije, de neki így is megfelel.

De aztán egyszer nagyon rossz napja van. Az állam rajta tartja a szemét az olyan anyákon, mint Frida. Akik a telefonjukat nyomogatják, miközben a gyereket baleset éri a játszótéren, akik hagyják, hogy a gyerek egyedül menjen haza. Elég egy pillanatnyi kihagyás, máris állami hivatalnokok sokasága fog dönteni arról, Fridát is alá kell-e vetni a Nagy Testvér-jellegű intézmény programjának, amely megállapítja, elég odaadó-e a szóbanforgó anya.

Fridának szembe kell nézni azzal: elvehetik tőle a lányát. És be kell bizonyítania: a rossz anya is jó útra térhet. Megtanulhatja, hogyan legyen jó.



Egy kötet a rendszerabúzusról, melynek áldozatai az anyák és a gyermekek, akiket meg akarnak védeni tőlük.

„Megjavítjuk magát, Ms. Liu.”

„A rossz szülőket gyökerestül meg kell változtatni. Meg kell tanítani nekik a helyes ösztönöket, a helyes érzelmeket, és hogy hogyan tudnak a másodperc törtrésze alatt biztonságos, gondoskodó, szeretetteljes döntéseket hozni. Ms. Knight megjegyzi, hogy a kerítésbe áramot vezettek.”



Négy hónap börtönbüntetésre ítéltek egy anyát, mert felpofozta a fiát. Ez nem Jessamine Chan disztópiája, hanem a valóságban történt Belgiumban, pár napja olvashattuk a hírekben. Mert sokszor a fikciót maga az élet inspirálja. Így volt ez Chan esetében is: egy megtörtént eset adta regényéhez az alapötletet. A New Yorkerben olvashatta a cikket, mely egy Niveen Ismail nevű anya esetét taglalta, aki fiát 2005-ben egy időre magára hagyta. Hiába az éveken tartó küzdelem, a bűnbánás, a hatóságokkal való teljes együttműködés, Niveentől 2008-ban az Orange megyei bíróság végleg megvonta a szülői jogait, fiát pedig örökbe adták.

A szerző valós környezetbe, Amerikába helyezi regénye történetét, létező intézményeket mozgatva, mint amilyen a Child Protective Services (CPS), vagyis az USA gyermekvédelmi szervezete. De az, hogy ez a szervezet először bekamerázza a „rossz anyának” titulált Frida Liu lakását, majd egy évre egy anyákat jobbá nevelő táborba küldi, melynek kerítésébe áramot vezettek, már csak a fantázia szüleménye. Szerencsére. Erről olvasni mégis hátborzongató, mert azt, hogy ki milyen anya, sokszor oly keményen ítéli meg közvetlen környezetünk, és maga a társadalom is. Mindenki jobban tudja egy anyánál, hogyan kell jó anyának lenni.

Frida és Gust kapcsolata idillinek indult, házasságuk is, aztán Frida teherbe esett, és Gust a terhesség alatt megcsalta őt. Az amúgy is depresszióval küzdő, külön élő Frida munka mellett próbálja ellátni a ráeső időben Harrietet, tizennyolc hónapos kislányukat, mígnem egyszer lesz egy nagyon rossz napja.

Egy olyan rossz nap, mely egész hátralévő életét meghatározza. Frida csak egy kávéért szalad le azon a rossz napon, egy dokumentumért az irodába, de aztán végül két és fél órára magára hagyja a gyermeket, ami miatt szomszédai feljelentik. A vétség után meghatározott időnként csupán egy órát lehet a lányával egy szociális munkás felügyelete mellett. De miközben Frida a lányát ölelné, a szociális munkás sürgeti az anyát, inkább játsszon vele, és mindezt úgy, hogy pár centire dugja anya és lánya arcától a kamerát, és nem engedi, hogy ölben vigye ki a konyhába a kislányt orrvérzése után, hiszen tud menni a saját lábán, majd, amikor Harriet elalszik az anyja ölében, követeli, ébressze fel, és játsszon vele. Frida kislányát pedig elkezdik terápiára járatni, hogy megvizsgálják, nincsenek-e nála trauma tünetei. Majd, amikor Frida azt képzeli, hogy ennél rosszabb már nem történhet egy anyával, megszületik a bírósági döntés az otthoni tevékenység és a szociális munkás videófelvételei alapján.



A döntés alapján Frida egy évre, gyermekétől elszakítva anyákat megjavító rehabilitációs központba kerül, ahol tengerészkék overallban kell járnia, és a regisztrációkor mindenkinek be kell mondania az általa elkövetett anyai bűncselekményt. Az intézet mindenhol be van kamerázva, és az anyáknak alá kell írni egy titoktartási szerződést, hogy senkinek sem mesélnek arról, mi történik a programban. A jó anyaságot robotgyerekeken kell gyakorolniuk, akiknek szilikonbőre, emberi testhőmérséklete, mesterséges érzelmei, intelligenciája és még nyála is van, és testükbe kamerát helyeztek, ami folyamatosan figyeli az anyát, illetve egy szószámlálót, ami méri, eleget beszél-e hozzá az anya, és elég kedvesen-e.

Frida hetente pár percet beszélhet videón igazi lányával, és ha hétközben rosszul teljesít a feladatokon, még ettől is megfosztják.

Amikor a rossz anyák csoportja végül találkozhat az átnevelésre küldött rossz apákkal (akik jóval lazább felügyelet és szabályok mellett „nevelődnek”), úgy tűnik, valami megváltozhat. Még az is elképzelhető, hogy megtalálja azt az embert, akivel reményt adhatnak egymásnak?

Kérdés, hogy az intézmény, aminek az lenne a feladata, hogy családokat tegyen jobbá, mentsen meg és építsen újra, valójában nem rombol-e le mindent és mindenkit maga körül.

Idézetek a kötetből

„Lehetőséget kap, hogy részt vegyen egy vadonatúj rehabilitációs programban – folytatta a bírónő. – Egyéves oktatásban és képzésben részesül egy bentlakásos intézményben, hasonló jellemű édesanyák között.”

„Meg kell mutatnia, hogy képes a természetes szülői érzelmekre és kötődésre, ápolnia kell anyai ösztöneit, és be kell bizonyítania, hogy megbízható nő. Az állam jövő novemberben megállapítja, eleget fejlődött-e ezen a téren. Amennyiben úgy találják, hogy nem használt neki a program, végérvényesen megfosztják szülői jogaitól.”

„– Név és bűncselekmény. Legyen szíves! – Frida Liu. Elhanyagolás. Ms. Gibson elmosolyodik. – Üdvözlöm, Ms. Liu. – Lenéz a tabletjére. – Úgy látom, itt azt írják, elhanyagolás és felügyelet nélkül hagyás a bűne.” – Ez csak tévedés lehet. – Ó, nem, az lehetetlen! Mi sosem tévedünk.”

„Frida ismét bocsánatot kér, és tudja, hogy évekig nem is fog mást csinálni, csak bocsánatot kérni, hiszen olyan vermet ásott magának, ahonnan talán soha nem fog teljesen kikecmeregni.”

„Rossz anya vagyok, de megtanulom, hogyan legyek jó.”

„Mondja, miért nem vitte magával? Miféle anyának nem fordul meg a fejében, hogy ha én elhagyom a házat, akkor a gyerekem is jön velem? Magára hagyta, Ms. Liu. Ha szeretné akkor elhagyni a házat, amikor csak akarja, kutyát kellett volna vennie, nem gyereket csinálnia.”

„Nem fogok úgy tenni, mintha tökéletes anya lennék, de minden szülő hibázik. Biztos vagyok benne, hogy látott már ennél rosszabbat is.”

„Éjjel Frida ismét képtelen lehunyni a szemét. El kell mondania a bírónak, hogy sosem bántalmazta Harrietet, nem hagyta el, csak kivételesen rossz napja volt.”

„A rossz anyákat megfigyelés helyett talán inkább le kellene vetni egy szakadékba.”

„Frida megértette, hogy Gust a borsó, Susanna meg a héja, bár azt álmában sem gondolta volna, hogy Susanna fogja megnyerni magának a férfit, főleg úgy, hogy Frida szült neki egy gyereket. Szereti azt gondolni, hogy ha lett volna ideje megmutatni, milyen jó anya, most minden más lenne.”

„A szülei mindig úgy érezték, hogy valamit elrontottak, amiért antidepresszánsokat kell szednie. Nem is beszél velük erről. Még most sem kért az orvostól új receptet, nem keresett pszichiátert vagy pszichológust, nem akarja, hogy bárki megtudja, milyen rosszul működik az elmeháztartása.”

„A játszótéri anyukák megrémítették. Nem tudta túlszárnyalni buzgóságukat és hozzáértésüket: nem olvasott annyit a kisgyermekekről, mint ők, és öt hónap után elválasztotta Harrietet, miközben ezek az anyukák örömmel szoptatták a gyereküket hároméves koráig is.”

„Fridát untatják azok a nők, akik csak a gyerekükről képesek beszélni. Ő képtelen lelkesen viszonyulni egy csecsemő egyhangú, egyszerű életéhez – úgy gondolja, később, amikor Harriet már óvodába jár, és tudnak beszélgetni egymással, minden érdekesebb lesz.”

„Harriet két hónapos volt, amikor megtudtam, hogy Gustnak viszonya van. Esélyünk sem volt rendes családdá kovácsolódni. Talán, ha Gust adott volna nekünk esélyt… – Kinéz az ablakon. – Minden éjjel háromszor felkeltem szoptatni. Átkapcsoltunk túlélő üzemmódba. A stressz miatt nem termeltem annyi tejet. Fel kellett épülnöm a császármetszésből. Régóta terveztük már Harrietet. Eleve a családalapítás miatt költöztünk ide.”

„A mellette ülő anyuka leveszi pehelykabátját, és a vállára teríti. Frida a karfára támaszkodik. A nő hamarosan horkolni kezd mellette. Frida a karját borító mintákra pillant. Korai még kérdéseket feltenni vagy ellenségeket szerezni, mégis kíváncsi, mi a helyzet a gyerekével. Elveszítette a felügyeleti jogot? Vagy még annál is rosszabb? Meg akarja kérdezni, hány éves a gyerek, állami gondozásba került-e, vagy egy rokonhoz. Tudni szeretné, mit csinált az anyuka: rossz napja volt, rossz hete, rossz hónapja vagy rossz élete, és vajon igaz-e, amivel vádolják, vagy addig csűrték-csavarták az igazságot, amíg szörnyű bűntettnek nem tűnt.”

„Olyasvalakivel szeretne beszélni, aki átérzi, milyen az, amikor a mélyen tisztelt Sheila Rogers bírónő azt mondja az embernek: „Megjavítjuk magát, Ms. Liu.””

„Kint, a biciklitároló mellett összefutnak egy zaklatott fekete anyukával. Az egyik padon ül, és sír. Ma van a lánya negyedik születésnapja. Köré állnak, hogy a kamerák ne rögzíthessék ilyen állapotban. Átkarolják egymás vállát. A nő vigasztalhatatlan. Az ingujjába törli az arcán patakzó könnyeket. Linda megsimogatja a hátát, Lucretia átnyújt neki egy kettétépett szalvétát. Aztán elkezdődik. Valaki elsuttogja a lánya nevét, és a többiek akaratlanul is követik a példáját. „Carmen.” „Josephine.” „Ocean.” „Lorrie.” „Brynn.” „Harriet.” Olyan fájdalommal ejtik ki a szájukon, mintha egy autóbaleset vagy egy iskolai lövöldözés halottjait sorolnák. Ártatlan áldozatok.”

„– Lazítsa el az állkapcsát! – fordul Ms. Khoury Lucretia felé. – Használja a képzeletét! – mondja Ms. Russo Bethnek, a törött szárnyú kismadárnak. – Olyan könnyű és kedves legyen a hangja, mint egy felhőnek – szólal meg Ms. Russo. – Milyen hangja van egy felhőnek? – néz fel Beth a nőre, miközben kisöpri a haját a szeméből. – Mint egy anyának. – Ennek így semmi értelme. – Az anyaság nem az értelemről szól, Beth. Hanem az érzelmekről.”

„Nem szabad három másodpercnél hosszabb ideig magukhoz ölelniük a gyereket. Néha öt-hat másodperc is megengedett, de csak akkor, ha a gyereknek baja esett, és verbális, érzelmi vagy fizikai trauma érte. Nagyon különleges helyzetben akár tíz is elfogadható. Az ennél hosszabb ölelések hátráltatják a gyermekek függetlenségének kibontakozását.”

„Egyévnyi zokogást raktározott el magában. Néha nehéznek érzi tőle a testét.”

„Frida leülteti Harrietet, és előveszi az ereklyésdobozt. Mutat néhány fényképet neki a nagyszüleiről és a dédszüleiről. Megnézik a papírt, amire az apja szépen ráírta Harriet kínai nevét a születésekor. Liu Tong Yun. Hóesés előtti vörös felhők. Cinóber. A nagyanyja adta neki. Frida megtanítja, hogyan kell kimondani.”