Hangyák vonulnak

Az izgalom? A testi gyöngeség? Az imbolygó tudat? Az utolsó köreit járó lámpagyújtogató (lámpalátogató)? Aki a menekülő fényekkel, lim-lomokkal együtt minden emlékhólyagot, álomgömböt, a normális élethez nélkülözhetetlen világosságot eltakarít? Honnan tudod, hogy semmit sem tehetsz ellene? Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?

Hosszúkák... Így nevezem ezeket a részben a háromsoraimmal (a "magyar haikukkal") azonos időben született, de náluk jóval hosszabb, harminc, negyven soros verseimet. Öregség-verseknek is hívhatnám őket, mert végső soron a hatvan fölötti élet, a meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút, s a még mindig kísérletezés "szövegei". Talán azért bennük a beszélt nyelvhez közelítés, a körbejárás, a kanyarok, az ellentétek, a felsorolások, a sok zárójel, kérdőjel, a kapaszkodás a pillanat szárnyaiba. Az érzékenység, a fokozódó odafigyelés az önmagához közeledő végtelenre, s az önmagától távolodó testre (szellemre, lélekre). Mint a tikos megbízott, úgy követi, fürkészi az egyik felem a másikat, s írogatja róla a jelentéseket. A másik felemnek? A "tartótisztemnek"? Kinek? Véletlen-e, vagy valamelyiknek a jóindulatán (szórakozottságán?, mindenhatóságán?) múlik, hogy az újabb könyvvé összegyűlt versekből nemcsak a megpróbáltatás (a megaláztatás, a döbbenet, a vereség), hanem néha-néha a helyzetet, a "megbízatást" iróniával s tétova mosollyal szemlélő, önmagát legyőzni akaró (legyőzni képes?) esendőség és a kíváncsiság nekifeszülése is kilátszik? (Bartók László)