Lassan eltűnök én is

ENE MIHKELSON (1944-2017) a modern észt líra egyik megújítója és meghatározó alakja, a dél-észtországi Imaverében született. Észt filológiát hallgatott, majd rövid kutatóintézeti pályafutás után szabadfoglalkozású író lett. 1978-ban debütált, ekkor jelent meg Selle aasta laused (Az idei tél mondatai) című verseskötete, amelyet gyors egymásutánban tizenhárom újabb kötet követett. Költészetéből kezdettől fogva száműzte a rímet és a kötött formákat, elhagyta a központozást, verssorai, versmondatai töredékek, a cserepek azonban feszes gondolati egységekké állnak össze. A töredékesség, a gyakran egymásba csúszó sorok és mondatok egy zaklatott, a múlt kísérteteivel hadakozó művész fájdalmas reakciói a kor kérdéseire. Költészete a szó szoros értelmében sűrítés, keserű perlekedés "erdei testvér" édesapja korai tragikus halála okán Istennel és a történelemmel. (Az édesapa nemzeti érzelmű partizánként az 1950-es évek derekán esett el egy szovjet belügyi alakulatokkal vívott ütközetben.) Keserűsége és nyugtalansága alighanem hányatott sorsából fakad. Sirje Kiin észt irodalomtörténész találóan állapítja meg róla: "Ene Mihkelson szülőföldje nem a célba érés, a stabilitás, hanem az állandó úton lét, amolyan örök vándorlás, mely Ahasvér álma című regényében ér el bibliai méreteket."
Mihkelson versek mellett prózát is írt, két utolsó regénye, az Ahasveruse uni (Ahasvér álma) és a Katkuhaud (Pestis-sír) a 20-21. századforduló észt prózájának kiemelkedő alkotásai. Ezekben - költészetéhez hasonlóan - elesett édesapjának állít emléket, és nagy ívű belső monológok formájában boncolgatja becsület és árulás, hősiesség és gyávaság örök dilemmáit.
Munkásságát egy sor hazai szakmai díjjal és állami kitüntetéssel jutalmazták. 2006-ban nemzetközi Herder-díjat kapott.