Lélekvándor

"Ha [...] meg kellene határoznom, hogy mi is történik a mítoszokkal és a mítoszok szerepkörébe utalt történetekkel Tőzsér Árpád költészetében [...] azt mondanám: lírai metempszichózis, lélekvándorlás zajlik itt. De semmiesetre sem a boldog lelkeké. A költő nem idealizálja a mitikus figurákat: megmutatja, hogy éppen azért képesek átlépni a mi időnkbe, mert szenvedésük és nyomorúságuk minden különbözőségük ellenére örök rokonainkká teszi őket"- írja Angyalosi Gergely 2007-ben A mítosz mint a líra alapanyaga c. tanulmányában Tőzsér Árpád (1935) lírájáról.
Az idős, Pozsonyban élő költő új verskötetében a mítoszoknak és a "lírai metempszichózisnak" központi, versstrukturáló szerepük van, de "a mítoszok szerepkörébe utalt" újabbkori történet itt már legalább annyi, mint az antik világképző mese. Igen, a lélekvándorlás itt is tovább folyik, de többnyire olyan formában, hogy az ismert ókori "lelkek" azokat a történeteket és azt a történelmet is bevándorolják és magukhoz alakítják, amelyeknek/amelynek így vagy úgy már mi magunk (az olvasók) is tevékeny részesei voltunk vagy lehettünk volna. S még másabb szóval: a valódi mítoszok (sokszor a klasszikus irodalomból ismert történetek) újraírásainak jegyében a jelen történései is "mitizálódnak", múlttá válni látszanak s léttanulságokkal szolgának.
Mircea Eliade Az örök visszatérés mítosza c. könyvében ír a "rituális ismétlés archaikus rendszeréről", amelyben a mitikus múlt egyre inkább jelenné, a jelen pedig múlttá válik. Tőzsér új verskötete a mítoszok örök körforgásának lírai megképzésével mintha ezt a világritmust kívánná versbe állítani. S egyszersmind a költőnek azt az aggodalmát is kifejezi, hogy ez a körforgás ma, az ember végletes önállósodásával, a rendből való kiszakadásával kozmikus drámát sejtetően akadozik.