Imi, ne csináld! - Egy nyár Csuja Imrével

Portrékönyv, de több is annál: kirajzolódik az országosan ismert, kiváló színész arca, de körülötte, mellette, mögötte ott a szakma, ez a vonzó és rejtélyes világ, a színház és a film világa. És ott az út, ez a meredek és rögös kaptató, ami a hírnévhez és a megbecsültséghez vezet. Nem sétagalopp - ára van.

Csöng a telefon, fölveszem, és azt hallom, hogy "Ragályi Elemér vagyok". Személyesen nem ismertem. De látott engem filmekben. Akkor már túl voltunk az Üvegtigriseken, a Moszkva téren... Szóval fölhívott. Én meg dobtam egy hátast. Kinyögtem, tessék parancsolni. Mire ő, hogy rendez egy filmet, és fel szeretne kérni egy szerepre, de nem tudja, melyikre. "Küldenék egy forgatókönyvet, megteszed, hogy választasz magadnak szerepet?" Mondom, ilyen száz évben egyszer van.





RÉSZLET

És mi volt az első olyan film, amiben már nagy szerepet kaptál?

A Hosszú alkony volt, Janisch Attila filmje, Törőcsik Mari főszereplésével.

Igen, mesélted, hogy abba kvázi véletlenül kerültél bele, és megtanultál buszt vezetni, és amikor először megszólaltál – a sofőrülésből leszóltál Törőcsiknek, hogy szálljon már föl –, akkor a rendező, Janisch is megnyugodott, ő ugyanis korábban nem ismert.

Igen. Megnyugodott, mert Mari odasúgta neki, hogy „ki ez?” Mire ő azt felelte, hogy „nem tudom, valami szinkronos”. És azt mondta a Mari, hogy „Attila, ez kurvajó…” És Mariról el akarok mesélni még valamit. Csodát láttam ott, abban a filmben, az egyik jelenetben. Azt hiszem, pont az első jelenetben. Egy pillanatra valami átsuhant Mari fején, megjelent egy mosoly az arcán, és én akkor megláttam a Körhintából Törőcsik Marit, azt az arcot, azt a mosolyt. Aztán visszament a jelenbe, de ott az egy pillanatnyi csoda volt. Varázslat, amilyent én még soha senkitől nem láttam. Hogy így átváltozzon valaki a másodperc tört része alatt, és aztán vissza. Ez annyira mellbevágó élmény volt, hogy sokszor eszembe jut.

Lehetett vele barátkozni? A forgatás szüneteiben?

Hogy közvetlen volt-e? Igen. Megmutattam neki a gyerekek fényképét. És azt mondta a lányomra, Fannira, hogy hű, de titokzatos ez a kislány. A szünetekben beszélgettünk, vagy amikor esett az eső, és bent ültünk a kocsiban. És a nap végén azt mondta, hogy na, akkor most meghívom egy unikumra. A nap végén egy kis doboz sör, meg egy kis unikum. De a sört szigorúan ő töltötte, mert nem szerette, ha habos.Tüzet se lehetett neki adni. Azt mondja, hát azért van az egész dohányzás, hogy rágyújthassak.

Magázódtatok?

Sokáig igen. Aztán volt egy akció az Üllői út elején lévő mozi megmentésére, ott találkoztunk hosszú évek után, és mondtam, hogy „kezét csókolom”. Mire ő, „tegeződünk, te őrült spanyol”. És attól kezdve tegeződtünk.

Dolgoztatok még együtt?

Nem, nem, sajnos. Egyszer az történt, hogy mentem a lányomért a Nemzetibe, és hallom a liftben, hogy Törőcsik Marit kérjük a nagyszínpadra, és még valamit mondtak, hogy születésnap van. És akkor a lányom is beállt a sorba, ő is fölköszöntötte a többiekkel együtt, aztán végül én is odamentem hozzá, hogy „Mari, Isten éltesse!” De nem dolgoztunk együtt, sajnos, soha többé.

És Janisch-sal?

Még a Másnap című filmjében, amiben Gáspár Tibi volt a főszereplő. Abban Csepel teherautót vezettem, azt tudom.

Rólad valamiért mindig egy jármű jutott a rendezők eszébe?

Nagyon úgy tűnik, meglátod. Mert volt a Jött egy busz című szkeccsfilm, azt sokan rendezték – Mundruczó Kornél, Bodó Viktor, Török Ferenc, Schilling Árpád és Pálfi György –, abban is buszt vezettem, persze.

Szerintem mindjárt elérünk a Babettához, nem?

De. Jöttek az Üvegtigrisek. Abban is lehetett azért improvizálni közös megegyezés alapján a dramaturggal, meg a rendezővel. Ugyanis a második rész előtt csináltattam meg a fogamat.
Egymillió kétszázezer forintért. És mondtam, hogy nem létezik, hogy ez a történet ne kerüljön be az Üvegtigris 2-be. Kitaláltam, hogy valaki kérdezze meg, hogy „új fogad van, Csoki?” És azt
mondtam rá, hogy „a fog az anyámé, csak kölcsönadta csajozni”. És ezt addig mondogattam bemikroportozva két felvétel között Reviczkynek meg Szarvas Józsinak, amíg a huszadik próbálkozásra azt mondta Rudolf Péter, hogy „jó, megbeszéltem a dramaturgokkal, az írókkal, maradhat, de nem a Reviczky fog rákérdezni, hanem majd az Oszit játszó Szilágyi Tibi”.

És ez így maradt benne.

Aztán volt a másik, a csokifing a kabrióban, éjszaka. Sinkó Laci volt a százados, a kihallgató tiszt, és nekem szegezte az írás szerint a kérdést, hogy maga tényleg telefingott egy kabriót? Mondom, „egyszer telefingtam egy egész múzeumot”, és akkor jött a kisördög, és hozzátettem, hogy „de akkor még csak kisdobos voltam”, vagy valami ilyesmi. Erre fölkapta a fejét a Rudolf Peti, Reviczky ekkor már majd’ megfulladt a röhögéstől, és azt mondta, hogy „Csoki, te voltál úttörő?” Mondtam, hogy „ja, Zánkán. Magánzánkán”. Kész volt. És képzeld el, hogy hajnali ötkor jött a producer, hogy mostmár ne szórakozzatok, jön ránk föl a nap. Márpedig ezt föl kell venni, nincs még egy napunk rá. Tessék nem röhögni! Mondtuk, jó. De az nehéz éjszaka volt. Az a két
óra, az nagyon nehéz volt.

Én ezt beraknám a végére, bár így több mint 3500 karakter.

„A castingra olyan kollégákat is hívtam, akiket jól ismerek; akár meg is bántódhattak volna, hogy én nem tudom-e, hogy ők kik. Természetesen, amikor Gáspár Sanyit, Szarvas Józsit, Csuja Imrét hívja az ember castingra, akkor nem azon agyal, hogy ők jó színészek-e, hanem hogy együtt mit tudunk összehozni. Mert van ennek egy rendezhetetlen része, főleg egy ilyen típusú történetnek, ez pedig a kémia, ami az emberek között vagy van, vagy nincs. Ez mindig alapkérdés, színházban, filmen. Ráadásul ezek a színészek olyan színészek, Csuja meg pláne, akiknek van úgynevezett hozzáadott értéke. Ez egyrészt a véletlenekre való reagálás: ilyen volt, amikor az első napok egyikén elcsúszott és elesett a Babettával. Színészi attitűd kérdése, hogy az ember ilyenkor szomorúan föláll, a kamera pedig leáll, és ezzel sincs semmi baj, de ha valaki olyan szinten van jelen, mint ő, akkor úgy esik el és úgy áll föl, hogy az a film része lesz. Iminél valószínűleg ez a kulcs: bárhonnan érkezik, játékkedvvel érkezik, és bármi történik, játékban marad. A rendezőnek szinte nincs dolga. Clint Eastwood mondta, hogy ő azért osztja a szerepeket jó színészekre, mert nagyon lusta rendezni. És ebben van igazság.” (Rudolf Péter)