Valami népi

A fel nem ismert találkozások könyve

Grecsó Krisztián történeteiben a párhuzamosok a végtelenben sem mindig találkoznak, de a találkozások mégis elmesélhetők.

Néha az események egy időben, de más helyen zajlanak (Erdélyben, a fővárosban vagy falun), máskor egyazon helyen, de különböző időkben: harmincas vagy ötvenes években, és közben nagyon is a mában. Ahogy mindannyian ismerjük az érzést, amikor nem vagyunk a helyünkön. A Valami népi történetei ezekről az otthontalan helyzetekről szólnak, és az olvasó így válik nyomolvasóvá.

Akár a rég- és a közelmúlt falusi históriáit, akár egymás mellett elsuhanó életutakat vagy éppen a saját életének történeteit követi, Grecsó Krisztián novelláiban mindig ott kísért a kíméletlen együttérzés.


Részlet A szegénység fonala című novellából:

„Szinte minden évben utaztam arra, Siófok és Szárszó között, a Balaton frivol tájain. A félálomban kuporgó nyaralók mellett vánszorgott el az öreg vicinális, mintha hegyeken kapaszkodna föl. Pedig ott, a déli parton sima a táj, mintha Isten vonalzóval rajzolta volna meg. Kamaszként úgy véltem, biztosan azért köt annyi hurkot az a vasút, mert így kalandosabb, hogy emlékezzünk rá, már jártunk arra.

Nekem az a környék volt a teljesség, minden nyáron ünnepi lélekkel ültem a kopott, apró vagonokban, és mindig gyötört a vágy: valakibe feltétlenül és reménytelenül szerelmes voltam, aki a másik vagonban utazott a táborozásra, vagy ha abban, amelyikben én, nem mertem szólni hozzá.

Gyönyörű nyári hétfő volt, az éves iskolai táborba mentünk, és már leszállni készültünk Földváron (Szárszón nem állt meg a gyors, a földvári állomás meg közelebb volt a táborhoz), amikor beszédbe elegyedtem vele. Megszólított a legszebb lány az általam ismert világon. Zavarba jöttem, zihálva kapkodtam a levegőt. Azt gondoltam addig, a fiúságnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya: neked kell ugyan kezdeményezned, leégetned magad, cikinek lenned mindenestül, ám cserébe téged sohasem érhet felkészületlenül semmi.”