1.

 

A fák között ferdén tűzött be a nap. Délután volt, meleg nyári délután, madarak énekeltek a lombok közt, de mintha ők sem igyekeztek volna különösebben. Aznap valahogy lusta volt a természet, ezért feljogosítva éreztem magamat arra, hogy én se siessek. Csakugyan bágyasztó volt a meleg. A parkban még a szerelmespárok is csak unottan hevertek a pázsiton, elpilledt öregasszonyok szunyókáltak az árnyas padokon. Egy bokor alatt két férfi aludt, mellük egyenletesen emelkedett. Az egyik horkolt. A parkon túl a ronda, nagy toronyházak teljesen elfedték a láthatárt. Ha ez így megy tovább, nemsokára az egész égboltot eltakarják ezek a behemót betonszörnyek. Ráadásul ott, abban az aszfalttengerben most még rosszabb a forróság, mint itt. Jól tudom, hogy így van, azért menekültem ide.

Kétpercenként megtöröltem a homlokomat. Ha nem kellene mindig zakót viselnem, de jó lenne nekem. Viszont még ilyenkor sem vehetem le, sokan furcsállnák a pisztolytokot a mellemen.

Lementem a tó mellé, aztán a töltésen jöttem fel újra. A híd mellett láttam meg az első telefonfülkét. Mivel tegnap óta nem voltam az irodámban, sejtettem, most már nem halogathatom tovább a dolgot. Általános lustaságom ellenére fel kell hívnom a saját telefonomat. Meg is tettem.

Vilar magándetektív irodája - mondta Caterina szolgálatkészen.

Én vagyok, drágám.

Nem tehetek róla, egészen más a hangom, ha Rinával beszélek. És az ő hangja is ellágyul, ha hozzám szól. Mi ketten már csak ilyenek vagyunk. Valahogy soha nem jutott eszembe, milyen sztereotip dolog történt velünk is, hisz én voltam a főnök, Rina-Caterina pedig a titkárnőm, egyetlen segítségem, akit nem szégyelltem olykor segédnyomozóként is felhasználni. Aztán egymásba szerettünk és... Szóval, itt tartunk most. Melodráma.

Szükségem volt néha ilyen napokra, amikor látszólag semmit sem csináltam, csak fel-alá járkáltam a városban. Az embereket figyeltem. Képes voltam órákig nézni a fel-alá vándorló tömeget a tereken, az áruházak előtt, a parkokban, a metrókijáratoknál. Nem volt sok ügyfelünk, azok is javarészt pitiáner ügyekben kérték segítségemet. Néha elnéztem a tömeget, a sok ezer férfit és nőt, és azt mondtam magamban: ha csak a fele... ha csak a tíz százaléka fordulna a Vilar-féle magándetektív-irodához, annyi dolgom lenne, hogy beleőrülnék - de sebaj, szeretek dolgozni. Már amikor nincs ilyen hőség, persze. Szóval, ha most hirtelen dőlnének hozzám a kliensek, felvennék néhány jó embert, régi volt kollégákat, és teljes gőzzel beindulna az üzem. Mostanában viszont csak csurran-cseppen valami, olykor. Nem mondhatom, hogy ki sem látszom a munkából.

Hol vagy most? - kérdezte Caterina. A hangjából éreztem, hogy valami történt. A válaszomra nem is várt. - Akadt egy ügyfél, méghozzá nem is akárki. Ismert belvárosi ügyvéd.

Miről van szó?

A titkárnője telefonált. Az ügyvéd arra kér, menj el ma este az irodájába. Mondom a címet...

Előkaptam a jegyzetfüzetemet, máris írtam. A cím nem volt rossz - elég jól ismertem már a várost, tudom, abban a legbelsőbb belvárosi utcában a nagymenők tartanak fenn irodákat, nem is kevés pénzért. Ha egy ilyen címet hallok, mint most is - Wallon sugárút - tudom, az az ügyvéd tízszeresen is megkeresi az iroda magas bérleti díját. Az üzleti és politikai negyed kellős közepén csupa nagy hal úszkál.

Mit mondott, mikorra vár?

Hat és fél hét között, előbb nem lesz ott.

Semmi konkrétum?

Semmi. A titkárnőjét Maria Ragusnak hívják. Visszajössz előtte?

Már nem. Még elintézek néhány dolgot a városban, és hatkor odamegyek a Wallon sugárútra. Légy a telefonnál, hátha szükségem lesz rád.

Oké, Vilar. És... vigyázz magadra.

Rina ezt gyakran mondja, pedig tudja, hogy a mi szakmánkban az ember úgysem lehet elég óvatos. Ezért én aztán gyakran egyáltalán nem vagyok óvatos.

Vigyázok, drágám.

 

Hat óra múlt két perccel, amikor megálltam a sugárúton.

A nap már lement, az éjszaka - mint ilyenkor nyáron -hirtelen szakadt a városra. A tetők fölött még vibráltak a lilásvöröses fények, de idelenn már a mesterséges világítás és a reklámok uralták a terepet. Minden kirakat egyetlen fényárban úszó csoda volt, ezer villanás, tucatnyi színárnyalat, mozgókép, kiteljesedés és összezárulás, napok születtek és merültek el, feliratok ezrei ostromolták az agyakat... Hát igen, ez a negyed este szinte a fény központjának tűnik.

Közömbös tömegben haladtam. A kocsit csak valamivel messzebb sikerült leparkolnom, nem is bántam, jólesett a gyaloglás. Zene szólt, külföldiek beszéltek mellettem, valaki hangosan nyakkendőket árult, egy fekete férfi afrikai elefántcsont karpereceken próbált túladni. Ékszerészboltok kirakatában tömény arany-rubin csillogás, odább páncélüveg mögött gyémántok hallgattak hidegen. Japán turistacsoport ment el mellettem, izgatott szemüvegek villogtak. Az úttesten egyetlen pillanatnyi szünet nélkül özönlöttek a kocsioszlopok.

Az a ház vagy tízemeletes volt, a bejáratnál rengeteg cégtáblával. Nem rögtön fedeztem fel azt, amelyik engem érdekelt: „Jan Huizen ügyvéd". Ennyi állt rajta, és egy rövidítés: 7. em. Szeretem az ilyen velős cégtáblákat.

A kivilágított hallban két férfi ment el mellettem. Nem is tudom, miért néztem meg őket - talán mert izgatottak voltak, de ezt titkolni próbálták. Huszonévesek voltak, elég jól öltözöttek, kifelé igyekeztek. Az egyik magasabb, soványabb, a másik is sovány, de alacsonyabb, napégette bőr, fekete haj. Zakójuk kínosan összegombolva, pedig hát hőség van, még ilyenkor este is. Csak futó pillantást vetettem rájuk, amikor elkerültük egymást. A kisebbik lépteit szaporázta, aggódva körülnézett. Aztán egy liftbe léptem, és mással már nem találkoztam. A hetedik emeleten nem járt senki. Az irodák ilyentájt már elnéptelenednek, vége a munkaidőnek. Úgy látszik, egyes buzgó ügyvédek azért csak dolgoznak ilyenkor is, gondoltam gépiesen. Csönd volt az épületben, és nekem eszembe sem jutott volna ezt a csöndet baljósnak nevezni. Éppen arra gondoltam, az ügyvéd talán megbíz valami kis nyomozással - nem először fordult elő gyakorlatom során. Megtaláltam az ajtót, rajta felirat:

 

JAN HUIZEN ügyvédi iroda

 

Kopogtam, senki sem válaszolt, benyitottam. Az ízlésesen, de tagadhatatlanul irodai stílusban berendezett várószobában a titkárnő asztala és néhány kényelmes karosszék állt, a sarokban nagy vázában virág. Jól mehet Huizen úrnak, látszik, mindennap friss csokrot szállítanak neki. Az iroda párnázott ajtaja félig nyitva volt.

Jó estét! - mondtam határozottan. Senki sem válaszolt. Kezdett nem tetszeni a dolog. Hallgatóztam, de megint csak csend volt. Itt az irodában is.

Huizen úr!

Azon nem csodálkoztam, hogy a titkárnő nincs itt -rég letelt a munkaideje, elmehetett haza. De ha Huizen erre az időpontra hívott, neki itt kell lennie.

Ott is volt. Amikor átléptem az iroda küszöbét, már láttam is őt. Ám rögtön tudtam azt is: Huizen úr aligha lesz abban a helyzetben, hogy most velem tárgyaljon. Ő már senkivel sem fog tárgyalni.

Az íróasztal mögött, a padlón feküdt. Szeme a mennyezetre meredt, mindkét kezén az ujjak görcsbe rándultak. Megérintettem a homlokát, még meleg volt, a gyilkosság pár perce történhetett. Mert nem volt kétségem afelől, hogy gyilkosság történt. Az ügyvéd jobb halántékán tátongó véres seb, a falra és a függönyre fröccsent vér ezt eléggé érthetően bizonyította.

Huizen már őszülő, hatvan év körüli férfi lehetett. Mellette hevert a tárcája, üresen. Az íróasztalra pillantottam. Két naptár feküdt az íróasztalán, egy nagy és egy kicsi. Mindkettő a mai napon kinyitva. Az egyiken 18 órára beírva: „Jön V. az X-ügyben." Lehet, az a „V" én vagyok. De miféle dolog az az „X-ügy"? Lázasan kerestem tovább. Az ilyen jobb helyeken szinte semmit nem intéz maga az ügyvéd, ami gépies vagy szervezési munka csupán. Az ilyesmit mindegyik a titkárnőjére bízza. Vele kerestette ki a telefonkönyvből a számomat, nyilván. Tehát annak is tudnia kell rólam. A titkárnő címe kellett volna. Az ilyesmit minden ügyvéd felírja magának. Végre az íróasztal sarkán egy telefonjegyzék első lapján ott állt nagy betűkkel: „Maria Ragus 721-9846." Vigyáztam, hogy ne érintsek meg semmit, a telefon gombjait is kendőn keresztül nyomogattam. Héthuszonegy kilencvennyolc-negyvenhat. Kicsengett. Idegesen néztem az ajtó felé. Ha idejön bármilyen ügyfél, lebukom. Ha el is futok, személyleírást tud adni rólam a rendőrségnek. Még csak az hiányzik, hogy egy gyilkosságba keverjenek; nem tenne jót a kis vállalkozásomnak. No és nekem magamnak sem, azt hiszem.

Ajkamat rágva töprengtem. Huízen ide hívott engem hatra, de percekkel korábban megölték. Az irodát nem nagyon kutatták át, úgy látszik. Lehet, nem írásos anyagra volt szükségük, az is lehet, semmit sem vittek el. Bár gyanús, hogy az ügyvéd tárcáját kiürítették... Lehet, az egésznek semmi köze hozzám? De mit akarhatott tőlem Huizen? Megint magam előtt láttam azt a két sovány férfit a jól szabott zakókban...

Végre felvették a telefont.

Maria Ragus kisasszony? - kérdeztem gyorsan.

Igen.

Huizen ügyvéd úr irodájából beszélek. Vilar vagyok. Mond önnek valamit a nevem?

Igen - kellemes és fiatal hangja volt. - Ma délután beszéltem az ön titkárnőjével, hogy

Rendben van. Figyeljen jól, kisasszony. Kérem, azonnal hagyja el a lakását, és menjen a legközelebbi étterembe vagy presszóba.

De mi történt? Miről van szó?

Ön veszélybe került, értse meg, nincs időm többet magyarázni! Melyik a legközelebbi étterem?

A... a Fehér Bálna a Molterrey utcában... - dadogta döbbenten.

Azonnal menjen oda, rögtön ott leszek én is.

Az ügyvéd úrral beszélhetnék? - kérdezte még. Alapjában véve tetszett a makacssága, de most minden perc számíthat. Az a két pasas talán éppen őt keresi most?

Vele már senki sem fog beszélni. Halott - mondtam. -Siessen!

Lecsaptam a kagylót, és magam is szedtem a lábamat. A folyosón senkit sem láttam. Beugrottam a liftbe. A nagy ház hallgatott. A hallban már szép lassan, kényelmesen ballagtam kifelé. A sugárúton megint elöntött a fényáradat, a zaj agyamba hasított, igyekeztem sebesen eltűnni a környékről. Csak akkor nyugodtam meg kissé, mikor végre beültem a kocsiba, és a Molterrey utca felé vettem az irányt.

 

Nem volt időm értesítem Rinát, de reméltem, nélküle is megyek valamire. Hiszen már akkor is detektív voltam, amikor ő még kisiskolásként játszott a porban. Azon az estén éreztem a kellemes bizsergést, amit igazán nagy akciók előestéjén szoktam átélni. Valami elkezdődött, gondoltam, kár, hogy még foglmam sincs, miről van szó.

Bekapcsoltam a kocsirádiót, hátha mondanak valamit a gyilkosságról, de beláttam, erre még aligha lehet okuk, a gyilkoson vagy gyilkosokon kívül én vagyok az egyetlen, aki már tudja, hogy Jan Huizen ügyvéd nincs az élők sorában. No és a titkárnője. Miféle lehet? Ha ijedős vagy hisztériás fajta, akkor nem sokra mehetek vele. A rádióban éppen híreket mondtak, és szokás szerint a belpolitikai eseményekkel kezdték. Az Irandia-ügy volt mostanában mindennek a teteje, már legalább egy hete mást sem hallottam, mint ezt. A kormány egyik szerve - minden jel szerint a hadügyminisztérium - titokban fegyvereket adott el Irandiának, annak az ázsiai országnak, amelyre pedig évek óta egyfolytában átkokat szórtak a kormány propagandaszócsövei. Néhány szemfüles újságíró csapott le a témára, és most már napok óta hangos a nemzetközi felháborodás is. Miközben a kormány terrorista államnak nevezte Irandiát, egyik minisztériuma szép csendben nagy fegyverszállítmányokat indított útnak. És mi lett az ezekért kapott pénzzel? - tették fel a kérdést most is, ebben a híradóban is. A botrány már kipattant, de egyelőre semmit sem tudtunk meg. Én mindig igyekeztem magam távol tartani a politikától, persze ez ritkán sikerült. No, mindegy. Az Irandia-ügy majd úgyis megy tovább a maga útján. Jan Huizen meggyilkolása viszont az én ügyemben jelent valamit.

A Molterry utcába befordulva lassabban haladtam. Csak halványan emlékeztem arra az étteremre, évekkel korábban jártam ott, nem tudtam pontosan, hol van. Csak arra emlékeztem, hogy ez még a Rina-korszak előtt történt, és nagyobb társaságban voltam. Egy közepes tehetségű és mellbőségű színésznőt hódítottam ott meg, igaz, viszonyunk csak néhány hétig tartott, de nagyon viharos volt. A hölgy különben arról lett híres, hogy büntetlenül üthette arcul Vilart. Nőknek ugyanis nem ütök vissza - főleg ha fiatalok és csinosak. No, hol is van az az étterem...? Végre megláttam a reklámját, az utca fölé is kinyúló halat; érdekes, naponta sok ezer ember elmegy alatta, de közülük hány hallotta Melville nevét, emlékszik-e Ahab kapitányra, vagy sohasem olvasta a világ egyik legjobb könyvét? Reméltem, az étterem tulajdonosa olvasta, azért választotta ezt a nevet.

Nagy nehezen találtam parkolót, letettem a kocsit és máris siettem. Pisztolyom a zakóm zsebében, ujjaim között. A bejárat előtt körülnéztem, gyanús alakokat nem láttam. De kik lehetnek gyanúsak, és miről ismerhetem fel őket? Ha azt a két sovány fiatalembert látnám ismét, akkor talán. De így? Huizen gyilkosainak nincs arca, és lehet, mit sem tudnak titkárnőjéről, az nekik nem ellenfél. De ebben nem reménykedhettem. Ha profikkal van dolgunk, akkor bizony a titkárnőnek sem lesznek mostanában nyugodt percei, sem órái. Amit egy ügyvéd tud, azt nagyobb részben a titkárnője is tudja. És ezt „amazok" is tudhatják, sajnos.

Jobb étterem volt, a főpincér olyan mosollyal fogadott, mintha évek óta csak rám várna:

Jó estét, uram. Egyedül tetszik lenni?

Jó estét... Egy hölgy vár rám - körülnéztem. A baj csak az volt, hogy a hölgyet sohasem láttam A főpincér diszkréten távozott. Lassan indultam az asztalok közé. Ahol ketten-hárman ültek, oda sem néztem, a magányos férfiak sem érdekeltek. Csak két nő ült egyedül. Az egyik egy meglehetősen koros asszonyság volt, és fel sem nézett tányérjából, amikor elmentem mellette. Úgy evett, mint aki két hete nem látott kanalat, pedig szerintem jobban tette volna, ha intenzív fogyókúrára fogja magát. A másik magányos nő negyvenéves lehetett, tehát korombéli volt, bár látszott, igyekszik ennél fiatalabbnak látszani. Sötét haját kontyba tűzte, nyakig begombolt ruhát viselt és idegesen nézegetett körbe-körbe. Látszott, még nem is rendelt semmit. Nem lehetett nyugodt, az szentigaz. Nagy szeme izgatottan rebbent ide-oda. Minden ceremónia nélkül melléje telepedtem:

Vilar vagyok.

Megragadta a karomat, de rögtön el is engedte - a főpincér ott állt mellettünk, egy társa kíséretében.

Mit hozhatok? - érdeklődött fuvolasimaságú hangján. Egy valóságos Jean-Pierre Rampal frakkos, éttermi kiadásban.

Egyelőre két Martinit - mondtam. - Aztán majd meglátjuk.

A főpincér társára nézett, az elsietett. Aztán maga is elment más vendégekhez. Végre magunk maradtunk.

Tényleg meghalt? - kérdezte a nő. Könnyes volt a szeme, és már véresre rágta az ajkát.

Meggyilkolták. Percekkel azelőtt, hogy odaértem -nem volt vesztegetni való időm, gyorsan a lényegre tértem hát: - Mit akart tőlem az ügyvéd úr?

Nem tudom.

A válasz az agyamba vágott. Tehetetlen lettem hát? Miről van itt szó tulajdonképpen? A nő az arcomba nézett, látta, mi történt, segíteni igyekezett:

Adott egy csekket és az ön telefonszámát.

Hol a csekk?

Nálam maradt délután, mert az ügyvéd úr nem volt benne biztos, hogy ön eljön-e ma este. Holnap reggel kellett volna átadnom önnek.

Úgy tervezték, hogy én holnap reggel is odamegyek az irodába?

Alighanem. Az ügyvéd úr lemondta a holnapi tárgyalásait, és valami olyasmit mondott, hogy ma elutazik.

Lehet, velem együtt akart utazni? Hová?

Nem mondta. De felhívatta velem a központi vasútállomás információját. Ő maga beszélt velük, de hát... mikor benyitottam, hallottam, hogy Nyonsról van szó.

Nyons?

Valahol a Miller-hegyen van a nyaralója.

Nem valószínű, hogy nyaralni akart menni, ha egy ilyen rázós ügyet kapott - mondtam. Maria Ragus megint az ajkát rágta, szaggatottan folytatta:

Tegnap felhívta valaki. Egy férfi. Persze, én vettem fel. Amaz nem mondta a nevét, csak erősködött, hogy Huizen úrral akar beszélni. Fél percig sem tartott a beszélgetésük, akkor az ügyvéd úr hirtelen elment. Fél óra múlva jött vissza, és felhívta az államügyészt.

Melyiket?

Mertinit.

Ezt a beszélgetést is hallotta?

Nem. Csak a végén egy mondatot, amikor teát vittem be neki...

Ez a nő mindig a legjobbkor szokott belépni az öreg irodájába, gondoltam. Figyelmesen körülnéztem. A főpincér a falnál várakozott, társa meghozta a Martinikat, elénk tette. Citromszelet hullatta levét a folyadékba, igyekeztem normálisan viselkedni. Mint aki valóban azért jött az étterembe, hogy egy nővel találkozzon, egyen-igyon. Maria Ragus nem is nézett a pohárra. Elővette a csekket, a kezembe nyomta, össze volt hajtva, gépiesen zsebre vágtam, ő meg folytatta:

Azt mondta az ügyvéd úr: „Meg kell védeni, de a rendőrség korrupt... Ha csak pár napról van szó, nekem lenne egy ötletem."

És az ügyész?

Fogalmam sincs, mit mondott. Hisz azt nem hallottam.

Nem tud többet?

Nem.

Történt még valami furcsaság a napokban?

Nem, csak az, amit már mondtam - ismételte a nő. - Az ügyvéd úrnak holnap sok dolga lett volna, ő mégis el akart utazni...

A szája széle remegett, a keze is. A hangja síróssá vált. Azt hiszem, megviselte az eset. De nem volt időm ráfigyelni - a bejáratnál új vendégek bukkantak fel. Két férfi volt, azelőtt sohasem láttam őket. Az egyik a főpincérrel elegyedett szóba, a másik bejött a terembe, körülnézett. Lehet, ő is keres valakit? A Martini a bal kezemben, jobbom a zsebemben, ujjam a ravaszon. Kissé hátradőltem. Ha ezek „azok..."'

Nem tudom, a hetedik érzékem súgta-e meg, mit tegyek. Éppen azt mondtam Mariának: „Ha nem tud többet, mehetünk. Majd elviszem valahová, ahol néhány napig biztonságban lesz." - Rinához akartam vinni, amikor a helyzet villámgyorsan megváltozott. Az a férfi -magas, szőke, vállas, harmincnál nem több, jól szabott zakót viselt - odaért mellénk. Hirtelen fegyvert rántott és lőtt. A célpont Maria Ragus volt. Az a pasas az egészet olyan gyorsan csinálta, ahogyan még senkitől sem láttam, soha.

Iszonyú nagy volt a dörrenés. A dörrenések. Mert egy századmásodperccel azután, hogy pisztolya elsült, dörrent az enyém is, a zsebben. A férfi megingott. Egyszerre két képet láttam magam előtt - soha nem fogok rájönni, hogy csinálja az agyam, de ilyenkor mindig így szokott lenni -: a padlóra hanyatló férfit, és Maria Ragus fejét, amint elönti a vér. Sikoltások, zűrzavar, kiabálás.

Én akkor már csak a másik férfit kerestem a tekintetemmel. A főpincér mellett állt, erre nézett ő is, de láttam a lábain, futásra készen állt. Persze, hisz az volt a terv, azonnal menekülnek, amint elvégezték a feladatot.

Kirúgtam magam alól a széket. Nem volt már miért ott maradnom: Mariát aligha menthetem meg, a másik fickóról pedig ösztönösen tudtam, hogy aligha élhet egy percnél tovább, egyenesen a szívébe találtam. De a másik elmondhatná, miről is van szó.

Rohant a kijárat felé. Megrémült, azt hiszem. Nem így tervezték el a dolgot. Persze, elkéstem a telefonnal - mire Maria Ragus kijött otthonából, ezek is a közelben voltak, szívesen végeztek volna vele az utcán, de biztosan nem nyílott rá alkalmuk, igy hát eddig követték.

Átrohantam a halion, a másik férfi akkor már az utcán volt. Beugrott egy autóba - sötétkék, tavalyi Ford volt, megcsillantak krómdíszei, a volán mögött egy másik árnyékot is láttam, csikorogtak az abroncsok, valósággal kilőttek a járda mellől. Nem lőhettem utánuk, nem is akartam, az utcán veszélyes az ilyesmi. Ha eltalálok egy mit sem sejtő járókelőt, még fel is akaszthatnak, az pedig egy csöppet sem lenne kellemes.

Az étteremben valószínűleg nagy volt a zűrzavar, nem volt értelme visszamenni. Gyorsan elsiettem hát a kocsimhoz. Senki sem követett. „Szóval, már öt ellenfélről tudok", - gondoltam, mikor újra a kivilágított utcákon robogtam. „Kettő járt Huizennél, hárman voltak itt, ha a sofőrjüket is beszámítom. Nagy cég lehet. Mostanában jobb, ha nem megyek sehová, mert mindenütt hullák maradnak mögöttem", mondtam félhangosan. De azért tettem néhány felesleges kört, közben élénken figyeltem, mi történik mögöttem az utcákon: semmi. Egyelőre nem akaszkodtak rám, nyugtáztam örömmel, és elhajtottam Rinához.

Persze, nem ment ez ilyen könnyen. Mármint lelkileg. Nem vagyok annyira cinikus, ahogy itt elmondtam a dolgot. Nem egyszerű dolog lelőni egy embert, aztán fütyörészve beülni a kocsiba és elhajtani. Ilyenkor az egyetlen erkölcsi mentségem az, hogy egyrészt a nő védelmében cselekedtem - ha késve is -, és talán, ha nem lövök, a következő áldozat éppenséggel én lettem volna...

Rina és húga a kis lakberendezési bolt fölött lakott. A boltot még az apjuk hagyta rájuk, nem ment túl jól. Ha valamelyik sugárúton lett volna, egy vagyont lehetett volna ott keresni, de így, ebben a közepes forgalmú negyedben bizony nem vetette fel őket a pénz. Annak idején Rina ezért is kezdett hozzám járni, hetente háromszor, mint titkárnő, a magándetektív-iroda előszobájába.

Felrohantam a lépcsőn. Rina már messziről megismerte lépteimet, elém jött. A húga szerencsére nem volt otthon, megint valami fiúval diszkózott. Caterina barna haja, barna szeme örömöt sugárzott.

Gyere, drágám. Mit intéztél ma? - és egy megterített asztalhoz ültetett. A kis konyha, az étkezősarok fölött lógó lámpa, mind-mind olyan ismerős volt, százszor vacsoráztam már itt remek hangulatban. De most valahogy féltem leülni. Még szemem előtt volt az a másik asztal és a véres fejjel melléje hanyatló titkárnő... De persze ez csak egy percig tartott, és mikor Rina elém tette a gőzölgő ételt, már éreztem, milyen éhes vagyok. Ronda egy szakma az enyém. Több véres halott látványa sem szabad, hogy elvegye az étvágyamat. - Bekapcsoltam a rádiót. Megint híreket mondtak. Irandia után a bemondó így szólt:

- A legújabb jelentések szerint merénylet történt a fővárosi Fehér Bálna étteremben. Ma délután tizennyolc óra negyvennégy perckor egy ismeretlen férfi egyetlen lövést adott le az étterem egyik hölgyvendégére, de a hölgy társaságában levő férfi - feltehetően a testőre - a merénylőt a helyszínen agyonlőtte, majd annak társát üldözve eltűnt az étteremből. A hölgyet súlyos állapotban szállították kórházba, kilétének megállapítása most folyik..."

Maria Ragus? - kérdezte Rina. A szempillája sem rebbent. Kedvelem, mert ilyen erős. És milyen okos.

Huizen ügyvédet is megölték - mondtam. Ettem néhány falatot, aztán beszélni kezdtem. A végén elővettem a csekket, kisimítottam - és döbbenten néztünk egymásra.

Harmincezer!

Harmincezer!

Hát ez nem kis összeg - tértem magamhoz. - Valami nagy dologról lehet szó. Nagy akcióról, ha Huizen vagy akik mögötte állnak, hajlandók ennyit fizetni.

Miért? - kérdezte Rina. Hátravetette dús, szép haját, mellei remegtek, ahogy lélegzett, kedvem lett volna magamhoz ölelni. De hát akkor éppen nem volt erre alkalmas az idő. Kis töprengés után már tudtam, mit kell tennem:

Nesze, a csekk. Tedd el jól. Holnap reggel nyitáskor már legyél a bank előtt. Nehogy megtagadják a kifizetését, ha kiderül, hogy a csekk kiállítója már nincs az élők sorában. Én meg most vacsora után indulok.

Nyonsba? - kérdezte egyszerűen.

Persze. Ott van valahol az öregnek egy nyaralója, szerintem ott kell lennie a titoknak is - felnéztem rá. Csak a szemét láttam. Közelebb hajolt, könnyedén megcsókolta a számat, és megkérdezte:

Veled menjek?

Nem - feleltem, igaz, fájó szívvel. - Maradj itt, vedd fel a pénzt, és utána senkivel se állj szóba. Az irodába se menj el. Legfeljebb egy percre, tegyél ki egy cédulát az ajtóra, hogy „betegség miatt egy hétig zárva". Kérlek, egész idő alatt légy itt a telefon mellett. Ha mégis el kell menned, működjön az üzenetrögzítő.

Rendben, Vilar.

Negyedóra múlva úton voltam az éjszakában.

 

Meglehetősen fáradt voltam, mire a láthatáron feltűntek a hegyek. Igaz, ehhez az kellett, hogy lássam is a hegyeket - vagyis pirkadt. Egész éjjel hajtottam, és bizony jó néhány rendőr büntethetett volna meg egészen jelentős összegekre - de szerencsére az út kihalt volt. Az órák során alig találkoztam szembejövő autóval, a velem egy irányba haladókat pedig rendre megelőztem. Néha fékeztem csak egy-egy elágazás előtt, néztem a térképemet és a táblákat, aztán megint gázt adtam. Ismerem azt a ronda érzést, amikor az ember majdnem elalszik a volán mellett, egyszer már jártam így, néha arra ébredtem, hogy a bal oldalon haladok... Most azért vigyáztam magamra. Egész éjjel a rádiót hallgattam, kétszer is megálltam egy-egy éjjel-nappalos benzinkútnál, nemcsak tankolni, de futtában felhajtottam egy-egy forró kávét is. Így kitartottam hajnalig.

A hegyek még sötét árnyékok voltak, a nap sehol, a szemem már belefáradt a szürke országút látványába. Végre egy táblán megpillantottam a rég várt szót: NYONS. A városig alig félórás út maradt. Merre lehet a Miller-hegy? A térképen nem volt megjelölve. Tapasztalatból tudtam, amit a helybeliek „hegy"-nek neveznek, sokszor nem egyéb egy kis dombnál, ezért nem kerül fel semmilyen térképre. Valakit meg kell majd kérdeznem. De ilyenkor nem sokan járkálhatnak az utcákon, még Nyonsban sem.

Már kivilágosodott, megkülönböztettem a távolabbi házakat is. Magányos nyaralók álltak a kertek mélyén, az egyik csúcson várromot láttam, odébb tó tükre csillant homályosan. Szerencsém volt: mielőtt beértem volna a városba, helybeliek egy kis csoportja állt egy bedöglött busz mellett, néhányan integettek. Felvettem egy férfit és két nőt, bevittem őket a város széléig, és megtudtam tőlük, tényleg van egy Miller-hegynek nevezett domb a folyó túlsó oldalán, vagy nyolc kilométerre a főtértől.

Reggel hat óra múlott, amikor megbizonyosodtam, hogy végre jó helyen járok; a műút felfelé kanyarodott, egy tábláról leolvashattam, hogy ez a Miller-hegy. Most már csak a Huizen-nyaralót kellett fellelnem. Elvesztegettem majdnem egy órát, míg végre - ide-oda autózva a mellékutak, kertek, magas partok között, néha le-lepil-lantva a mindjobban látható városra - megpillantottam egy öregurat. Ünneplőbe öltözötten ballagott lefelé. Lehet, templomba ment? Odalentről felhallatszott a harangok zúgása, valami egyházi ünnep lehetett, azt hiszem, nem értek az ilyesmihez.

Adj' isten, uram! Huizen ügyvéd úr villáját keresem.

Ilyenkor ő nincs itt - mondta az öreg, de a tekintetén láttam, tudja, hol az a ház.

Az engem nem zavar. Ő küldött, hogy javítsam meg a légkondicionálót - hazudtam folyamatosan. Néha nagyon jól jön az ilyen rögtönzés. Most is. Az öreg kis hümmögés után felfelé intett:

Ott balra, a következő úton bemegy. Aztán lesz jobbra egy keskeny földút, éppen csak hogy elfér majd a kocsija. Azon menjen, míg a házhoz ér.

Köszönöm - barátságosan intettem, de aggasztott, hogy az öreg még ott állt. Láttam a visszapillantó tükörben, és kocsim után nézett. Csak az efféle gyanakvó öregektől mentsen meg az isten, a banditákkal majdcsak elbánok valahogy. De mérget vettem volna rá, hogy az öreg megjegyezte a rendszámomat. Biztosan kedveli az ügyvéd urat és nem szeretné, ha egy messziről jött, szemlátomást túl magabiztos idegen fickó kifosztaná Huizen házát.

No mindegy, ért már nagyobb kár is. Befordultam balra, aztán jobbra, az öreg útmutatását követve haladtam előre. És alig egy kilométerrel odébb valóban megpillantottam a házat.

Kisebb volt, mint amire számítottam. Egyszintes, nagy ablakos, de eléggé keskeny kis ház. Jó helyen állt, az biztos, remek kilátás nyílott az erdőkre, a völgyre. A nap már feljött, árnyékom lett hirtelen, a vörösből sárgába teljesedő fény egy pillanatra elvakított, amikor kelet felé fordultam. A barna háztető alatt semmi sem mozdult. Leparkoltam a kocsit a pázsit előtt. Nem volt kerítés, az ügyvéd úrnak, úgy látszik, nem volt félnivalója. Vagy csak úgy hitte.

Kiszálltam a kocsiból. Nem féltem attól, hogy „amazok" már ideértek előttem; röpke vacsorám után azonnal indultam a városból, és nagyon sebesen jöttem. Lehet, azoknak még egy kis időbe kerül, míg eszükbe jut, hogy ezt az épületet is át kellene kutatniok. Persze lehet, nincs igazam, és perceken belül itt lesznek. Nem felejtettem el, hogy „amazok" megkaparintották Huizen tárcáját, abban pedig lehet valami, ami utal erre a nyaralóra, ha más nem, hát egy névjegy, ezzel a címmel, amit nyáron osztogat. Egyre inkább az volt a benyomásom, valami okból mindenkit elpusztítanának, akinek köze volt az ügyvédhez. Sokért nem adnám, ha ismerném az okát ennek a nagy lendületnek. Egy biztosnak látszott: az ellenfelek nem közönséges, primitív banditák, okos emberek irányíthatják őket. Éppen ezért voltam olyan nyugtalan, mint ritkán.

Mindenesetre nyújtózkodtam egyet, aztán lassan elindultam a ház felé. A pázsit kis útján lépdelve figyelmesen körülnéztem. Néhány díszcserje, bokor, semmi más. Aztán erdő és szakadék. A messzeségben odalent a város és a folyó.

A főbejárati ajtó zárva volt. Megkerültem a házat. A hátsó ajtónál egy pillanatra mintha valami neszt hallottam volna - de nem esküdtem volna meg rá. Az egész olyan megfoghatatlan volt. Mindenesetre a zakózsebben már megint a pisztolyomat markoltam. Lenyomtam a kilincset, nem volt bezárva. Lehet, hogy éppen most nyitotta ki valaki, belülről? Akkor ez csapda.

Mégis beléptem. Óvatosan persze, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Félhomályos volt a kis előszoba, képek a falon, nagy váza a sarokban, sehol senki. A másik három falon ajtó. Óvatosan araszoltam az egyik ajtó felé, mikor a másikon egy kéz nyúlott ki hangtalanul, és csak akkor vettem észre, mi a helyzet, amikor egy idegen hang vágott a hátamba:

Ne mozdulj, fiú.

Nem amatőr az, aki ilyen helyzetben „fiúnak" nevezi a hívatlan látogatót. Megmerevedtem. A vállam fölött szóltam hátra:

Ez Huizen ügyvéd úr nyaralója?

Azt hiszem, az a férfi arra nem számított, hogy felvilágosítást fogok tőle kérni. Ekkora szemtelenség hallatán először szóhoz sem jutott. Én meg szép lassan megfordultam. De most is csak a kezét láttam; egy német P 9-es pisztoly volt nála, ezeket vagy negyven évvel ezelőtt gyártották, eddig csak múzeumban láttam, mármint a rendőrség fegyvermúzeumában, amit csak a szakmabelieknek mutogatnak. Én is akkor jártam ott, amikor még szakmabeli voltam. De hát az régen volt. Ez a fegyver kilenc töltényt jelent, amelyek mind egy igencsak különleges csőből repülnek ki, és akit eltalálnak, nem kér többé kenyeret. Ki a fene lehet ez a pasas? A mi banditáinknak sohasem volt a kezükben ilyen Parabellum-Luger, mint ez a P 9-es.

A kéz fölött persze egy fél arc és egy szem is látszott. A szem szürke volt, hűvös. De nem annyira ellenséges, mint sok hasonló esetben, amikor pisztolyt fogtak rám.

Betörő? - kérdezte röviden.

Nem. Az ügyvéd úr megbízásából jöttem.

Nem hiszem el - így ő. Vállat vontam:

Nem kötelező. De hogy fesztelenebbül tárgyalhassunk, talán letenné azt az ágyút...

Persze nem tette le, a cső fekete vége most is rám szegeződött. Aki még nem állt fegyvercső előtt, nem is tudja, milyen komisz érzés. Az ember sohasem tudhatja, mikor jön el a másodpercnél is sokkal rövidebb kis időpillanat, ami után már nem lesznek problémái.

Sejtettem, ez az ember nem véletlenül tartózkodik itt. De azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy esetleg éppen az ellentábor megbízottja, aki előttem ért ide.

A betörők ritkán jönnek kocsival, és nem állnak meg a főbejárat előtt - érveltem tovább.

Manapság minden trükkre számítani kell - felelte az ismeretlen, és nem mozdult. Most is csak az egyik szemét és a P 9-est láttam. - Van fegyvere?

Persze hogy van. Veszélyes időket élünk.

Tegye le.

Ha csak ez kell a nyugalmához... - ahogy illik, egy kézzel kivettem a pisztolyt. Egy villámgyors akció rosszul végződött volna, nem lett volna sok esélyem amúgy sem, hisz őt a fal takarta. Azt meg kevesen tudják, hogy általában hordok magamnál, jól elrejtve, egy másik pisztolyt is, egy kis, tenyérben elférő női fegyvert. Ezt a pisztolyt most szépen letettem a padlóra és az idegen felé rúgtam. Felkapta, és akkor megláttam az arcát. Nálam öt-hat évvel idősebb, jól karbantartott férfi volt, kicsit őszülő halántékkal, markáns arcvonásokkal. Délvidéki filmekben játszanak ilyen szépfiúk. Valahogy azért nem zártam a szívembe.

Miért jött? - kérdezte a lefegyverzési akció után. Előlépett a rejtekéből. Olyan magas volt, mint én.

Leülhetnénk valahol? - kérdeztem szemtelenül. -Egész éjjel vezettem, fáradt vagyok.

Szóval a fővárosból jött - találta ki ügyesen, és a középső ajtóra intett. - Ott a nappali, gyerünk.

Az ügyvéd úr nappaliját nem vetette fel a luxus, de megértettem Huizen urat. Egy távoli nyaralóban én sem tartanék perzsaszőnyeget és drága festményeket.

Az ismeretlen férfi vállas volt, puha mozgású, egyre inkább az volt az érzésem, hogy kisportolt lehet, és látott már egy-két veszélyes helyzetet az életében. Szóval nem olyan íróasztal mellett üldögélő figura volt, azt hiszem. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem egészen szakmabeli, bár nem tudnám megmondani, mire alapoztam ezt a feltevést. Megérzés volt inkább. Az biztos, eléggé otthonosan mozgott már a házban. Igaz, én sem viselkedtem idegen módjára. Leültem, és mivel szemtelenségem nem ismer határt, kértem egy italt. Kinyitotta a bárszekrényt, de a szemét állandóan rajtam tartotta. Két pohárba töltött, az egyiket az asztalra tette, a másikkal elvonult a szemközti falhoz, onnan figyelt továbbra is árgus szemmel. Jólesett az ital, bár tudtam, nem erre van most elsősorban szükségem. Némi étel és álom jobban esett volna.

Úgy volt, hogy az ügyvéd úr és én együtt jövünk ide ma délelőtt - folytattam.

Maga mégis egyedül jött - így ő.

Mint látja. E szép nyaraló tulajdonosát ugyanis ismeretlen tettesek megakadályozták abban, hogy elkísérjen.

Az arcát néztem. Láttam, hogy lassan megmerevedik. Ez a hír nagy hatást gyakorolt rá. Letette a poharat. Sajnos, a pisztolyt nem.

Mit ért ezen?

Megölték.

Hallgattunk. Aztán a férfi közelebb jött, láttam, hogy ideges, no, még csak ez hiányzott. Nem kedvelem, ha valaki egy rám szegezett pisztollyal a kezében idegeskedik. És azt sem, ha ilyenkor kissé reszket a keze. Mert neki aztán reszketett. Rossz hatással volt rá a hír, amit hoztam.

Ez biztos? - kérdezte rekedten.

Saját szememmel láttam.

Mikor beszélt vele?

Sohasem beszéltem vele.

Ezt hogy értsem? Azt mondta az előbb...

Az igazat mondtam. Alig bízott meg a munkával, már megölték. Én magándetektív vagyok. Fél órával később a titkárnőjétől próbáltam megtudni a részleteket, őt meg a szemem láttára majdnem eltették láb alól.

Megtörölte a homlokát, és fáradtan így szólt:

Azt hiszem, a legjobb lesz, ha elmond mindent, sorban.

Szívesen. De előbb egy kérdést: ön telefonált Huizennek tegnap délelőtt?

Bólintott. Fellélegeztem. Kényelmesen hátradőltem a fotelben, és röviden elmondtam neki a tegnap délután és este eseményeit. Láttam rajta, a dolog nagyon megviselte. Olykor még a pisztolyt is leengedte. De már nem féltem tőle. Egy biztosnak látszott: ez az ember nem Huizen ellenfelei közül való. Ellenkezőleg - az ügyvéd halálhíre összekuszálhatta a terveit.

Utána kis csend volt, amit ezzel töltöttem ki:

Harmincezret fizetett nekem előre, mert sejtette, hogy elvállalom a munkát. Csak éppen azt nem tudta már közölni, mi lesz a munkám. Volt egy szó a titkárnő beszámolójában, ami talán világossá teszi a dolgot. „Megvédeni", így mondta Huizen a telefonba, amikor az államügyésszel beszélt. Kit vagy mit kell megvédeni? Őt magát... ? Hát ezzel már kissé elkéstünk.

A férfi akkor felnézett rám:

Engem kell megvédenie, uram.

Ez tényleg meglepett. Nagyot nyeltem:

Magát... ? Nem úgy néz ki, mint aki védelemre szorul. Hiszen az imént engem is lefegyverzett.

Mintha erről jutna eszébe, elővette zsebéből pisztolyomat, és a dohányzóasztalkán felém lökte. Elkaptam, ahogy illik. Kis habozás után visszatettem hónom alá a tokba, és megkérdeztem:

Akkor most magán a sor. Én is szeretném tudni, milyen játszmába kerültem.

Van valami igazolványa? Arról, hogy tényleg magándetektív? - kérdezte még bizalmatlanul. Megmutattam neki a rendes, hivatásos igazolványomat.

Vilar, magándetektív... - olvasta és visszaadta. Eltette fegyverét, az ablakhoz ment, kilesett a függöny résén.

Mikor ért ide? - kérdeztem.

Tegnap délután, már sötétedett. Huizen ideadta a kulcsát. Azt mondta, kitalál valamit, és ma délben idejön. Akkor kellett volna megbeszélnünk a további teendőket.

Attól tartok, ezt most már velem kell megbeszélnie - mondtam. Nem válaszolt, jó ideig csak sétált fel-alá. Ideges pillantásokat vetett rám. Kezdtem türelmetlen lenni:

Nem bízik bennem?

Miért, maga bízik bennem? - kérdezte vissza. Megállt előttem. Közelről nézhettem az arcába. A szemén láttam, hogy kemény dolgokon mehetett át mostanában. Ismerem az ilyesmit.

Maga nekem egy ügyfél - kezdtem óvatosan. A megbízóm harmincezret fizetett valamiért, ami magával van kapcsolatban. Hogy elláthassam a feladatomat, tudnom kellene mégis, kicsoda maga, és miért van itt, nem is beszélve néhány egyéb információról.

Nem kell tudnia semmit. Legalábbis túl korai lenne a dolog - láttam rajta, hogy már döntött. - Huizen magát választotta, hogy engem megvédjen. Az ellenfeleket körülbelül ismeri, már találkozott velük. Ha igaz, amit mond, az egyiknek jól el is látta a baját, ezért azt hiszem, engem sem fog cserbenhagyni.

Ez minden?

Egyelőre.

Akkor gyerünk - így én.

Hová? - csodálkozott.

Ne legyen gyerek! - pirítottam rá. - Ha az ellenfelek átkutatták Huizen irodáját, azután megpróbálták eltenni láb alól a titkárnőjét is, órák kérdése, míg rájönnek, hogy az ügyvédnek van egy nyaralója a kies Nyons környékén, és kedvük támad itt körülnézni... Még jó, hogy eddig nem értek ide. A legfőbb ideje, hogy elmenjünk innen.

Huizen ezt jó búvóhelynek tartotta - ellenkezett.

Persze, mert azt hitte, senki sem tud az egész zavaros ügyről. De „amazok" valahogy kiszagolták, hogy maga kapcsolatba lépett az ügyvéddel. Mostantól kezdve minden, ami Huizenhez kapcsolta magát, ellenünk fordulhat.

„Ellenünk", mondtam, a többes szám hatott rá. Felállt.

Hozom a holmimat. Menjen a kocsihoz.

 

Kis táskát és egy zubbonyt dobott a hátsó ülésre. Beültünk, és gyors fordulat után lefelé robogtunk a keskeny földúton. Nagyon figyeltem, mert ha valahol lebukhatunk, akkor itt. Még túl közel voltunk a Huizen-villához, és itt feltűnő minden idegen. Szerencsére baj nélkül leértünk a műútra. A nap már felkelt, reggel volt, a völgy felett még halvány pára lebegett. Valahol ott lehetett a folyó, de a víztükröt most nem láttam. Sejtelmes volt a táj. Ha babonás lennék, azt mondtam volna: baljós. De hát én egy megátalkodott optimista vagyok, akiből azért nem hiányzik egy jó adag óvatosság sem.

A műúton haladva a szembejövő autókat figyeltem Láttam, ismeretlen társam is ezt teszi.

Ismerik az arcát? - kérdeztem röviden. Értette így is.

Igen.

Az egyik kezét tegye az arcára, mintha fájna a foga, ha beérünk a városba. Megnehezítjük a dolgukat.

Még nem értük el az első házakat, amikor két autó robogott szembe, két-két férfi ült bennük. Önkéntelenül gázt adtam, hogy minél gyorsabban elszáguldjunk. Nem voltam benne biztos, „ők" voltak. Az arcukat nem láthattam, no és ha látom? Az ellenségnek legtöbbször nincs arca. Áthajtottunk Nyonson. Útitársam hallgatott. Nekem sem volt mit mondanom. Egyelőre. A városból kiérve kisebb hegyek között kanyargott az út. Őszintén szólva még fogalmam sem volt róla, hová megyünk, de úgy tettem, mint aki nagyon biztos a dolgában. A feladatom tehát az, hogy megvédjem ezt az embert. Ha egyáltalán rászorul egy ilyen valaki védelmére, mint én vagyok. Kemény fickónak látszik, eddig. Valahol el kell bújnunk, de előbb kapcsolatba kell lépnem Rinával. De mi az egésznek a célja, és hol lesz a vége?

Legalább azt mondja meg, hogyan szólítsam mondtam vagy fél óra múlva. A keveset beszélő angolokról szóló viccek jutottak eszembe. Ha azok félóránként váltanak néhány szót, az már élénk társalgásnak számít, azt is mondhatnánk, szinte egymás szavába vágnak.

Mondjuk, hogy Sten vagyok.

Elég feltételesen hangzott. Engem mindenki Vilar-nak szólít.

Aztán megint hallgattunk. Hogy valamivel megtörjem a csöndet, bekapcsoltam a rádiót. Előbb zenét hallottunk - az Amadeus vonósnégyes játszott, elég nehéz darab volt -, aztán híreket mondtak. Nyolc óra volt. Füleltem, de Huizen ügyvédről még nem esett szó. No, biztos ezekben a percekben fedezik fel a holttestet. Elképzeltem az ügyvéd irodáját; a halott egész éjszaka ott hevert. Most léphet be egy takarítónő, felsikolt... egészen úgy, mint a krimikben szokott lenni. A rádióban közben időjárás-jelentést is mondtak, aztán kommentár következett az Irandia-ügyről, lekapcsoltam. Sten kinyújtotta a kezét, bekapcsolta. Ez is egyetlen szó nélkül játszódott le. Félszemmel rásandítottam, érdeklődve hallgatta az elemzést. No jó, ha ez a hobbija? Tőlem aztán hallgathatja, engem nem érdekel a politika. A kommentátor megint az Irandiába vitt fegyverek ügyét boncolgatta, a kormány felelősségét szerinte kétségkívül megállapították már, az elnök szóvivője kerek perec kijelentette, állítólag tegnap este, a tévében - amit én érthető okokból nem néztem -, hogy „...a védelmi minisztérium egyes akcióiért a kormány nem vállal felelősséget, ha kiderülne, hogy azok törvényellenesek voltak. Egy magát megnevezni nem kívánó magas rangú tisztviselő állítólag azt mondta az éjszaka a sajtó egyes képviselőinek, minden jel arra mutat, hogy a védelmi minisztériumban létezik egy eléggé konspiratív természetű csoport, amely az ügyletet lebonyolította. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy az ügy így, és nem másképpen történt..."

Aztán megint zenét sugároztak. Az utat figyeltem. Senki nem követett bennünket, nem is láttam semmi gyanúsat. Nem túl jól ismertem ezt a vidéket, de évekkel korábban már jártam erre. Néhány kisváros és nyaralótelep van a hegyekben, amúgy viszont eléggé elhanyagolt része ez az országnak. Bizonyos szempontból ideális búvóhely - de mennyi időre? Ha egy egész falka ered a nyomunkba, szűk lesz nekünk ez a vidék is.

Sten nem szólt, de időnként az arcomon éreztem tekintetét. Az ő helyében persze engem is nyugtalanított volna az a pasas, aki egy töltött pisztollyal a hóna alatt ül mellettem a kocsiban. Igaz, ugyanezt én is elmondhattam volna róla. Megint eltelt egy óra. Kilenckor szinte egyszerre nyúltunk a kocsirádió gombjához. Megint híreket mondtak:

„Ma reggel belvárosi irodájában holtan találták Jan Huizent, az ismert ügyvédet. A rendőrség szerint gyilkosság történt, amelyet feltehetően tegnap este követtek el. A nyomozás megkezdődött. Egyesek az esetet összefüggésbe hozzák azzal a tegnap esti merénylettel, amit egy étteremben ismeretlen személyek követtek el Maria Ragus, Huizen titkárnője ellen..."

Sten hallgatott. Előttünk egy benzinkút és étterem tűnt fel. Odakanyarodtam. Megtankoltunk - Sten nem mozdult -, majd az étterem elé hajtottam.

Mikor evett utoljára? - kérdeztem.

Tegnap délben.

Gyerünk.

Míg a bárpultnál forró szendvicseket rendelt, a telefonfülkébe léptem és a várost hívtam. Reméltem, Rina hazajött már a bankból. Hirtelen megéreztem, hogy Sten ott áll mellettem, a félig nyitott ajtóban.

Nem bízik bennem? - kérdeztem szemrehányóan. Vállat vont. Erre én is. Végre jelentkezett Rina.

Én vagyok, drágám. Minden rendben?

Igen. Megvan a pénz - nagyon jó érzés volt hallani a hangját. Hiába, ha egyszer már nem leszek magándetektív, csak Rina férje, az is egy szép korszaka lesz az öregségnek.

Örülök. Nem vettél észre semmi különöset?

Nem. Bajba kerülhetek? - kérdezte aggódva. De hát voltunk mi már nagyobb bajban is, és tudtam, Rina remek lány.

Lehet, látták a kocsimat.

Nem kellett többet mondanom. Rina esze úgy vág, mint a borotva. A kocsi rendszámától hozzám, tőlem pedig hozzá juthatnak el. Már tudta is, mit kell tennie:

Pár napra elmegyek valahová.

Olyan helyre, ahol időnként felhívhatlak, mert lehet, szükségünk lesz rád - a többes számmal értésére adtam, nem vagyok egyedül. Stenre pillantottam, hallgatott. Komor szoborként állt mellettem. - Például abba a kis penzióba, ahol tavasszal voltunk, egyszer hétvégén, emlékszel? És ne a saját neveden jelentkezz be.

Oké, máris megyek, és ott majd hívjál Gonzalez kisasszony néven.

Elbúcsúztunk. Sten nem kérdezett semmit, mentünk a kis asztalhoz, és ettünk. Akkor éreztem, mennyire éhes vagyok.

Nem tudtam megfejteni azt az embert. Elnéztem az arcát, de attól sem lettem okosabb. Feszült volt, bőre sima, a szeme körül apró ráncok, vagyis elméletileg olyan volt, mint bármelyik másik ember, ha bajban van. De agyam szinte érezte az ő agyából áradó hullámokat; nem volt jókedve, az biztos. Láttam, hogy figyeli a környéket. Profi benyomását keltette, de akkor megint aggódni kezdtem. Mibe vittek bele? Miféle ügy ez, és miféle emberek állnak mögötte? De azt is tudtam, nincs már kiút. Azt hiszem, a Maria Ragus elleni merénylet pillanatában, vagy ma reggel, amikor Rina felvette a harmincezret a bankban, eldőlt a dolog, vállaltam az ügyet.

Sten úgy ült, hogy lássa a kijáratot, de senki se kerülhessen a hátába. Vagyis pontosan úgy, mint én. Nem tettem szóvá, láttam, úgyis eléggé ideges. Minek most apró észrevételeimmel és leleplezéseimmel is gyötörni? Gondolom, nem kevés vaj lehet a fején.

Az étteremben is szólt a rádió. Füleltem, de Huizen ügyvédről ezúttal nem esett szó, egy kommentátor viszont azt fejtegette: „... néhány újságíró szerint a védelmi minisztérium a fegyverügyleten nyert pénzt valamilyen politikai természetű üzletbe fektette. Jó lenne tudni, hová lettek a fekete csatornákon befolyt milliók."

Sten evett. Láttam rajta, hogy azért mindenre figyel. Kifizettem a számlát; nem kérdeztem, van-e pénze. Nem tiltakozott. Kimentünk a kocsihoz. A pincér utánunk nézett; nem tudom, miért, de ez is növelte nyugtalanságomat. Csak akkor kezdtem magamat valamivel jobban érezni, amikor ismét a műúton robogtunk. Lassan elfogytak a hegyek, leértünk a nyugati síkságra. Egy elágazás előtt megkérdeztem Stent:

Mindegy, hogy merre megyünk?

Eddig mindegy volt. Csak minél messzebb Nyonstól. De most már nem mindegy - lassú beszédstílusa kissé dühített. Közeledtünk már az elágazáshoz, ráförmedtem:

Hát akkor halljuk! Merre fordítsam ezt az átkozott volánt?

Nyugatra. A tengerpartra kéne eljutnunk. Csak a kanyar után jegyeztem meg:

A tengerpartig még kétnapi autóút.

Ha nem sietünk - mondta. - De jó lenne igyekezni. „Még a tempót is diktálná" - füstölögtem magamban.

Később zuhogó esőfüggönyben haladtunk, bizony nem valami gyorsan. Az életemet mégis többre becsülöm, mintsem egy vadidegen miatt kockáztassam a kocsimmal együtt. Más dolog revolverek előtt ugrálni, és nagyon hülye dolog úgy fejezni be az életemet, hogy a kocsi egy kanyarban megcsúszik a síkos úton, és egy kamion szerfelett barátságtalan és főleg kemény motorházára kenődöm fel. Ez nem hősiesség, ez ostobaság lenne. Mikor megérdeklődtem, van-e a tengerparton valami célunk, csak annyit méltóztatott közölni, hogy lehetőleg az éjszakai órákban kellene Adler kisváros közelébe jutni.

Egész nap mentünk, de nem olyan gyorsan, ahogy ő kívánta. Késő délután - voltaképpen este volt már, az alkony szürke viharfelhőkön közelgett óriási léptekkel, és hamarosan besötétedett - megálltunk egy eléggé félreeső helyen. Az országút mellett nem volt más, csak egy kis parkoló, egy motel büfével és egy benzinkút. A kocsit bevittem hátra, az udvarba. A fából készült tornácról nyíltak a szobák. Azt hiszem, mi voltunk akkor az egyetlen vendég. Két ágy, zuhanyozó, spártai berendezés. De nekünk elég volt. Haraptunk valamit, és máris lefeküdtünk. Azt hittem, nyugodt éjszakánk lesz, és végre rendesen kialhatom magamat.

Tévedtem.

 

Nem tudom mennyi idő lehetett. Azt hiszem, éjjel egy és kettő között volt, amikor nyugtalanság ébresztett. Így mondom, nyugtalanság ébresztett, mert nem tudnám megmondani, mi volt az. Megérzés, talán. Mindenesetre felriadtam, és egyetlen másodperc alatt eszembe jutott, hol vagyok, miért, és milyen körülmények között. Az akció láza azonnal ismét kigyúlt bennem. Mozdulatlanul feküdtem, hallgatóztam. Valahol a közelben történt valami, de még nem tudtam mi az. Az ablak négyszöge szürkén világított, odakünn éjszaka volt. Halkan felkeltem. Apró neszt hallottam az ajtó felől. Vigyáztam, nehogy nekimenjek egy-egy bútornak - nem volt nehéz dolgom, roppant szerény volt itt a bútorzat, mint már említettem. Csupán árnyék voltam, amikor az ajtóhoz tapadtam.

Odakünn megreccsent egy padlódeszka. Fülemmel szinte beittam az éjszaka minden apró neszét, madár voltam, mely kígyótól retteg, egyben tigris és rovar is, a természet körülöttem barát és ellenség egyszerre. Feszülten hallgatóztam. Halk fuvallat, talán a szél, de lehet, suttognak, nem messze innen?

Aztán nem lehettek kétségeim, mert nagyon halkan valaki azt mondta az ajtó előtt:

Ez az.

Ennyi elég volt. Lábujjhegyen _ visszaosontam az ágyakhoz, megráztam Sten vállát. Ő is ruhástul aludt.

Mondom, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy ő is profi. Csendben és azonnal mozdult, egy pisztoly csillant meg a félhomályban. Kissé idegesített, hogy a pisztoly csöve rám irányul. A füléhez hajoltam: