– Nguyen Áron? – zökkentem vissza a jelenbe, az új osztályomba, Vivi mellé.
Nem jelentkezett senki. Aha, akkor ő a hiányzó, akit Miss Fontoska már bejelentett.
Dóra körülnézett, és olvasta tovább a névsort:
– Pécsi Noémi?
Egy feltűnően szép lány válaszolt a gondtalanok közül, akik együtt jöttek.
Majd elhangzott még pár név, de ezekre nem figyeltem, mert muszáj volt elolvasnom Vivi kis üzijét, amit a könyököm alá csúsztatott:
„Behalok, annyira helyes az a srác! A hiperszőke! Iszonyatosan cuki, nem?!”
– De – mondtam vigyorogva, bár én semmi különöset nem vettem észre a fiún. Mondjuk, az tény, hogy ilyen színű hajjal soha nem fog tudni elvegyülni a tömegben…
– Rátkay Gizella?
Jesszusom, kinek lehet ilyen hülye neve?, kerekedett el a szemem, és megbámultam a lányt, aki az ajtó felőli padsor első padját választotta.
– Én vagyok – válaszolta hűvös nyugalommal, ahogy hátranézett ránk; markáns arcéle és zavarba ejtően világoskék szeme volt. Éppen olyan szeme, mint egy huskynak. Nyilván tudta, hogy mindenki megbámulja magának a fura neve miatt, de első pillanatban éreztem, hogy mi jóban leszünk. Hűvös volt, és rendkívül fegyelmezett, nekem mégis bejött valamiért.
Amíg Gizellán gondolkoztam, megint elsiklottam pár név fölött, majd hirtelen rám tört Dóra hangja:
– Temesi Eszter?
– Az én vagyok – válaszoltam, és az izgalomtól felcsúszott a hangom, amit azonnal érzékeltem, és fülig elpirultam. Na, gratulálok, megvolt a legszenzációsabb bemutatkozás, mekkora egy lúzer vagyok!
Folytatódott a névsorolvasás, de engem már teljesen lefoglalt a saját bénaságom.
– Na jó, gyertek! – mondta aztán a tanárnő, ám ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett a kínai srác; nagyon lihegett, elnézést kért, amiért késett, és motyogott valami magyarázatot, de ezzel most senki sem foglalkozott, mert már indulóban voltunk kifelé.
– Bizonyára te vagy Áron – biccentett felé Dóra. – Gyorsan tedd le a cuccod valahova, és gyere velünk!
Lesorjáztunk az udvarra, a suli mögötti focipályára, és akkor vettem csak észre, hogy úristen, milyen hatalmas park tartozik a gimnáziumhoz. A kerítést innen nem is lehetett látni, a pálya körül terebélyes, öreg tölgyek álltak, és engem teljesen lenyűgözött a növények sokfélesége, a rengeteg fajta bokor, cserje és a köztük megbúvó szobrok. Nagyon titokzatosnak tűnt az egész. El is határoztam, hogy amint tehetem, felfedezem a park minden négyzetcentiméterét.
Aztán felcsendült a Himnusz, és engem elfogott az a komoly ünnepélyesség, ami mindig, mikor meghallom, olyan jó édes-bús a dallama, és az én népemről, a hazámról szól. Igen, néha ilyen szentimentális is tudok lenni…
– Ó, hogy a mi himnuszunknak miért kell ilyen vontatott, szomorú nyenyergésnek lenni! – nyafogott mellettem Vivi. – Miért nem olyan klassz, pörgős, mint, mondjuk, a francia vagy a brazil, azokat imádom, mindig felhangosítom a tévét, amikor papával foci-vb-t nézünk, és ezeket játsszák.
– Én szeretem – zártam rövidre a beszélgetést.
A Himnusz után az igazgató lépett a mikrofonhoz.
– Kedves diákok, üdvözlöm magukat az új iskolaévben. Remélem, mindenkinek kellemesen telt a nyara, és feltöltődtek energiával, hogy mától belevethessék magukat a kemény munkába. A szorgalom, a kitartás mindig meghozza gyümölcsét, ezt ne tévesszék szem elől!
ÚÚÚÚ, ez magáz minket! Eddig, az általánosban minden tanár tegezett, nagyon furcsa volt, hogy most így szólított meg bennünket az igazgató úr, valahogy rögtön felnőttnek éreztem tőle magam. Igen. Tényleg ÚR volt. Idős, magas öregúr, szálfaegyenes tartással, hátrafésült, ősz hajjal, aranykeretes szemüveggel, a lencséje mögött élénk, fiatal, barna szemmel. Tiszteletet sugárzott, mégis volt benne valami modern, fiatalos. Látszott, hogy a munkájának él, és éreztem rajta, hogy szereti a diákokat. Mindet. Mert szereti a fiatalságot. Csak később derült ki, hogy erre mennyire ráhibáztam…
– Üdvözlöm elsős diákjainkat, akik ettől az évtől a mi alma materünk padjait koptatják majd. Kívánom nekik, hogy mihamarabb megtalálják a helyüket, és beilleszkedjenek iskolánk hétköznapjaiba!
– Édes istenem, micsoda őskövület! – bökött meg Vivi. – Remélem, a tanáraink nem lesznek ilyen szigorúak!
– Nekem tök szimpi! – válaszoltam. – Szerintem nagyon jól illik ehhez a kastélyhoz.
Volt még két vers, egy srác meg egy lány, a suli színjátszó körének két tagja, majd egy végzős beszélt arról, milyen szomorúvá teszi a gondolat, hogy ez lesz az utolsó tanéve a Mórában, aztán ismét az igazgató úr következett:
– Ezennel megnyitom a tanévet! Mindenkinek sikerekben és kiváló osztályzatokban gazdag, tartalmas, boldog iskolaévet kívánok!
Hatalmas nyüzsgés kezdődött, mindenki üdvözölni akarta a másik osztályba járó ismerősét, barátját, haverját – fiús röhögések és csajos vihogások hallatszottak mindenhonnan, ahogy lassan visszaindultunk a tantermekbe.
A nap további része pakolászással, tankönyvátvétellel és ismerkedéssel telt, nem nagyon volt időm magamba zuhanni, csak néhány percre maradtam egyedül a lányvécében, és hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy végre megtaláltam a helyem. Nagy hatással volt rám az iskola, az igazgató úr, és a gimnázium hangulata teljesen beszippantott. Úgy éreztem, végre otthon vagyok.
Mikor péntek délután hazaértünk Borkával, a szüleinket otthon találtuk. Valahogy olyan érzésem volt, hogy nem is mentek aznap dolgozni, otthon maradtak mind a ketten. Ahogy rájuk néztem, éreztem, hogy nagyon komolyak, és még annál is szomorúbbak. Azt kérték, menjünk be a nappaliba, aztán leültettek bennünket a kanapéra. Láttam, hogy a húgom nagyon meg van ijedve, gyorsan megszorítottam a kezét, és aztán már el sem engedtem. Akkor sem, amikor apu elkezdte mondani, mennyire sajnálja, hogy megláttam őt szerdán, és ha tehetné, visszaforgatná az időt, nagyon szégyelli magát, amiért ezt kellett átélnem, amiért így kellett ennek kiderülnie, de ettől még ő nagyon szeret minket, anyut is, csak most már saját magának is be kell vallania, hogy ez nem mehet így tovább, Barbarát a munkahelyén ismerte meg, gyakornok volt a cégüknél, friss diplomával érkezett a Kertészeti Egyetemről, és azonnal kialakult közöttük valami cinkos összetartozás, öt hónapja küzd az érzései ellen, de már nem bírja tovább, és azt aztán végképp nem akarja, hogy mi sérüljünk miatta Borkával, anyut is nagyon szereti, és szörnyen furdalja a lelkiismeret, amiért így megbántja, de ez van, beleszeretett Barbarába, és nem tudja tovább így élni az életét, velünk, nélküle.
Belül azt éreztem, hogy ordítani kéne, ráüvölteni apura, hogy hagyd abba, te állat, mindent tönkreteszel, nem lehet, hogy ezeket mondod, nem lehet, hogy nem szeretsz minket, hogy egy Barbara fontosabb, mint mi és anyu.
És néztem anyura, kétségbeesetten, hogy mondjon már valamit, hogy szóljon rá apura, hogy veszekedjen vele, hogy mondja azt neki, hogy ezt nem lehet, hogy nem mehet el, hogy nem hagyhat itt minket, de anyu, az én fegyelmezett anyukám csak ült némán, láttam rajta, hogy nem azért nem szólal meg, mert nem tudna mit mondani, hanem mert akkor leomlana a nagy keservvel felépített álarca, és zokogni kezdene, és akkor Borka halálra rémülne, és azt soha nem bocsátaná meg magának.
Úgy éreztem, megállt az idő, és arra eszméltem, hogy a húgom kihúzza a kezét az enyémből, mert annyira szorítottam, hogy szegénynek teljesen elfehéredtek az ujjai. Aztán sírni kezdett, és anyu ölébe bújt.
Ekkor végre anyu is megtalálta a szavakat:
– Tudjuk, lányok, hogy ez nagyon nehéz most nektek – mondta Borka fejét simogatva –, tele vagytok kérdésekkel, össze vagytok zavarodva, és bevallom, apunak és nekem sem könnyű most, de próbáljátok megérteni, hogy nem akarunk leélni egy életet boldogtalanul – itt mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, tétován felemelte a kezét, és a könyökével véletlenül leverte az asztalról a teásbögréjét.
Gyorsan összetakarítottam, miközben anyu folytatta:
– És ha apátok úgy érzi, hogy lépnie kell, akkor nekünk el kell fogadnunk a döntését. Akkor is, ha ez nagyon fájdalmas.
Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan védheti még most is aput, azok után, hogy elmondta, mást szeret, félredobta őt egy másik nő miatt, akit alig ismer. Akibe állítólag halálosan beleszeretett, aki nélkül nem tud élni, aki hirtelen annyira fontos lett, hogy elhagyja érte a családját.
Nem bírtam tovább velük maradni, illedelmesen ülni a kanapén, hallgatni ezeket a pszichológia-tankönyvből kiollózott mondatokat, és társalogni arról, hogyan hullik szét a családunk, az életünk. Felpattantam, és kiszáguldottam a nappaliból, apu utánam szólt, hogy hová megyek, de anyu leintette, hogy hagyd, engedd, hadd dolgozza fel a hallottakat.
Felkaptam a kulcsomat meg a telómat, és jól bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Leszaladtam a lépcsőn, és elindultam az Almássy tér felé, a padunkhoz, amin a Négyekkel szoktunk ücsörögni, kavargott bennem minden, de főleg azt próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz az életünk innentől, apu nélkül. Aztán, amikor magamhoz tértem, láttam, hogy nem is a tér felé megyek, hanem Ágiék kapuja előtt állok, önkéntelenül ide hoztak a lábaim, mint mindig, ha valami bajom van. Megnyomtam a kaputelefont, két hosszú, egy rövid sípszó, ez volt az egyezményes csöngetési jelünk, és Ági bele sem szólt, azonnal nyitotta a kaput.
Felrohantam a harmadikra; mire felértem, Ági már az ajtóban várt. Amikor megláttam, nem bírtam tovább, elemi erővel tört ki belőlem a zokogás, amit harmadik napja próbáltam visszatartani. Bebotladoztunk a lakásba, Ági megölelt, és hagyta, hadd sírjam ki magam. Bevezetett a szobájába, és leültetett a földre, majd ő is mellém telepedett, nem kérdezett semmit, csak átkarolt, és megvárta, amíg lecsillapodom.
Sóhajtottam párat, mielőtt belekezdtem, aztán kiszakadtak belőlem a szavak, elmeséltem mindent, a szerda délutántól kezdve, hogy apu beleszeretett egy nőbe, és vele akar élni, nem anyuval és velünk. És hogy anyu nem tett semmit, csak ült, sőt még aput védte.