Utálom. Ezt a rohadt, fülledt augusztusi vasárnap délutánt, az új környéket, az új házunkat, a „gyere, kislányom, milyen jópofa az új szobád, igazi nagylányos” mondatát anyámnak, aki úgy érzi, minden pillanatban be kell bizonyítania, hogy nincs semmi gond, hogy ő jól van, erős, és feláll minden szar helyzetből. Az új ház szagától is hányingerem van, ez a szoba nem az enyém, nem is lesz az soha, az én szobám ott maradt a Wesselényi utcai lakásunkban, a harmadikon, a falra ragasztott idézeteimmel, a szárított virágcsokraimmal, a gyertyával csepegtetett viaszképeimmel, a régibérház-szaggal meg a padlón szétdobált cuccaimmal együtt…
Tessék, már megint ez a hülye hangulat, amikor úgy érzem, szétrobbanok, amikor dühömben a sírás fojtogat, amikor utálok mindent és mindenkit, de legfőképpen az apámat a diszkréten mosolygó, tökéletes, vadiúj barátnőjével, és az anyámat, aki simán odébbállt, felnyalábolva engem és Borkát, a húgomat, aki még csak kilencéves, és az egészből semmit sem ért, csak azt érzi, hogy ez iszonyatosan igazságtalan, és hogy nem ér ilyet csinálni: elvesznek tőle mindent, az apja elárulja, és a barátaival sem találkozhat többé, mert elköltöztünk. Ráadásul rám, az idióta nővérére sem számíthat most, le se szarom, pedig néha, amikor összebújtunk a nagy plüssmackó ölében a kislányillatú rózsaszín szoba sarkában, ki tudtuk zárni a külvilágot, olyankor csak mi léteztünk, és nem bánthatott bennünket senki… Na, hát itt ez sincs. Itt mindenki kuksol a vadiúj szobájában, nézi a falat, és olyan egyedül van, hogy folyton fázik.
És holnap kezdődik a New Life az új, kertvárosi gimnáziumban, ahova biztosan csupa rendezett életű, szipi-szupi gyerek jár, olyan gondosan nyírt hajjal, amilyen a gyep a házuk előtt, és vidáman bringáznak majd a suliba, és a hétvégi ottalvós lánybuli legdurvább pillanatairól sugdolóznak, amikor valaki kimerészkedett a teraszra elszívni egy szál cigit… – úúúúúúúúúúúú, de nagy cucc!
Előre utálom őket a kivasalt gondolataikkal meg a mintacsaládjukkal együtt.
Azon a szerdai napon hullott minden atomjaira. Kicsöngettek a hatodik óráról, mi nyolcadikosok kinyomultunk a Dob utcára, végre egy kis belvárosi kipufogófüstös friss levegő – a nyárfák szösze beborította az arcunkat meg a szánkat, ahogy röhögtünk a nyár eleji meleg napfényben. A fagyizó felé vettük az irányt, mi négyen, az elválaszthatatlan Menő Csajok, a nagy nyolcadikos végzős istennők, akiket a kicsik félszeg irigységgel bámultak mindig, és még az osztálytársaink is csak kívülállóként nézhették a mi nagy összetartásunkat. A Sérthetetlen, Érinthetetlen Négyek az örök összetartozásukkal. Klassz volt, na! Az élet császárainak éreztük magunkat, erősnek, mert mi mindig ott voltunk egymásnak. Ági, Vera, Janka és…
– Eszter! Gyere már! Miért mindig te vagy az utolsó?
Na igen. És én, Eszter.
Elvileg úgy volt, hogy megvárom a húgomat, akinek tanítás után még zongoraórája volt, de anyu rám írt, hogy a suli felé van dolga, és ő majd hazaszállítmányozza Borkát.
Így aztán rám tört a fene nagy szabadság, fagyiztunk egyet a csajokkal, kicsit lógtunk még az Almássy téren, mielőtt a Wesselényi utca felé vettem volna az irányt, lazán lóbálva és egy picit nekikoccantva minden szemetesnek a táskámat. Pont egy órával hamarabb értem haza, mint kellett volna. Kinyitottam a lakás ajtaját, aztán csak álltam hülyén, ledermedve, bentről hűvös áradt ki a májusi melegbe, valahogy minden lelassult körülöttem, iszonyatos csönd lett a fejemben – csak néztem, ahogy apu egy ismeretlen nővel kávézik a konyhában, és csak alsógatya van rajta, az a hülye ananászos, amit anyu vett neki a Springfieldben, a nőn meg semmi, és nevetnek, és apu odahajol hozzá, és belecsókol a nyakába, mire a nő felsikkant. Iszonyatos hányinger fogott el, és nem tudtam kinyitni a számat, pedig a legszívesebben ráordítottam volna apura, hogy mit csinálsz, tönkreteszel mindent, de csak álltam ott, akkor is, amikor a nő észrevett, és súgott valamit apunak, aki nekem háttal ült, de most megfordult, és mondott valamit, de nem hallottam, mit, láttam, hogy mozog a szája, és hozzám beszél, de nem értek el hozzám a hangok, úgy éreztem, kiszalad belőlem az erő, a lábamon keresztül a folyosó betonjába szökik, és ott elszivárog a ház rejtett üregeibe… És akkor kihátráltam a lakásból. Először csak botladoztam, majd egyre jobban felszívtam magam, és már rohantam, le a lépcsőn, ki a lépcsőházból, ki a nagykapun át az utcára, végig a Wesselényi utcán, aztán át a körúton, a Klauzál téren, végig a Zsinagóga mellett, át az Erzsébet hídon, fel a Gellért-hegyre. Nem tudom, hogy voltam erre képes, oké, öttusáztam két évig, de ez akkor is baromi hosszú út volt, úgy éreztem, kifutok a világból, elfogy alólam a Föld. Végül lerogytam a tetőn, a kilátónál, és csak néztem ki a fejemből.
Utólag belegondolva, jobb helyre nem is mehettem volna. Kizárólag külföldi turisták jöttek ide, hogy a legtutibb pontjáról bámulhassák a várost. Zsongott körülöttem a sok idegen szó, a spanyol, angol, német kifejezések védőburkot vontak körém, eltávolítottak aputól, anyutól, a sulitól, a csajoktól, az egész eddigi életemtől. Jótékonyan eltérítették a gondolataimat attól a borzalomtól, amit láttam, attól a borzalomtól, ami a bensőmet marcangolta, és bármennyire is szerettem volna, nem éreztem senki iránt semmit, az égvilágon SEMMIT.
Nem tudom, meddig ücsörögtem ott; mire feleszméltem, már alkonyodott, felkapcsolták az utcai kandelábereket, talán épp ez a fény húzott vissza a jelenbe. Körülnéztem. Rájöttem, hogy a táskámat valószínűleg ott felejtettem a nyitott ajtóban, bérlet, telefon, minden nélkül rohantam el – szegény anyu halálra aggódhatja magát miattam.
Fogalmam sincs, hogy értem haza, az egész út kiesett, csak arra emlékszem, hogy anyu magához ölel, érzem a parfümje illatát, YSL, mindig ezt használja, már a bőrének is ilyen illata van, és bújik hozzánk Borka is, nagyon sír, és apu nincs sehol.
Aznap este anyu ágyában aludtunk mind a hárman, összekapaszkodtunk fájdalmunkban, Borka hamar álomba sírta magát, anyu is elaludt, teljesen letaglózta a szomorúság, én meg csak feküdtem ökölbe szorított kézzel, nyitott szemmel, és néztem a sötétet. Milyen békés minden. De tudtam, hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt.