három

szeptember

Mielőtt kiléptem az ajtón, szemügyre vettem magam az előszobai nagy tükörben. Az a matrózblúzos, barna copfos valaki, aki visszanézett, majdnem olyan volt, mint én. Csak a szeme nagyon más.

Nyolckor indultam el. Ráérősen sétáltam a suli felé: az évnyitó csak kilenckor kezdődik, és holnaptól is csak fél kilencre kell járnom, itt akkor kezdődik a tanítás. Valami nagyon új volt készülőben, új osztálytársak, tanárok, illatok és ízek, és miközben nézelődtem, jóleső várakozás lett úrrá rajtam. Itt nagyon sok a zöldterület a házak között, hatalmasak a fák, a levegő áttetszően tiszta és illatos, és mindenki ismer mindenkit – a szomszédunk, Erzsike néni is mindig kedvesen köszön, ha meglát, pedig eleinte csak lestem rá, nem értettem, mit akar, mit köszönget, ha azt se tudja, ki vagyok. Láttam másokat is a suli felé menni, voltak, akik csoportokba verődve együtt röhögtek, ahogy mesélték egymásnak a nyári élményeiket – na, ők már biztosan felsőbb évesek –, és voltak, akik egyedül battyogtak. Ezt a fajtát ismerem, az örök lúzerek, soha senki nem akar a társaságukban lenni, csak a gép előtt kockulnak, vagy azért, mert csak az érdekli őket, és nem kíváncsiak senkire, vagy mert annyira unalmasak, mint egy tál borsófőzelék, és nincs az az isten, hogy bárki hozzájuk csapódjon.

Mondjuk, per pillanat én is egyedül vagyok, rólam is ugyanezt gondolhatják mások, röhögtem el magam legbelül.

Aztán hirtelen felgyorsultak az események. Odaértem a sulikapuhoz, ahol már nagyon sokan voltak, picit ácsorogtam, elég elveszettnek érezve magam, aztán, gondoltam, elindulok befelé, megkeresem az osztálytermemet, de ekkor valaki elsodort, ahogy leszegett fejjel elviharzott mellettem.

– Hé, nem tudsz vigyázni? – fortyantam fel.

– De, tudnék, ha akarnék – válaszolta a szoros hajfonat előttem, ám akihez tartozott, még csak hátra sem fordult.

Hát ez is szuperül kezdődik. Pont egy ilyen hárpiába kellett mindjárt az elején belebotlanom. Ez az én formám, nem is értem, mit csodálkozom…

Sok időm azonban nem volt mélázni, mert egyre többen lettek körülöttem, együtt mentünk át a suliudvaron, a hársfákkal szegélyezett gyalogúton, és amikor megpillantottam a gimi boltozatos bejáratát, ugyanúgy megdobbant a szívem, mint amikor legelőször jártam itt. Igen, szerintem jól választottam. Volt ebben az épületben valami borzongatóan vonzó, ugyanakkor megnyugtatóan ismerős is, ami már az első pillanatban megfogott.

Ahogy beléptem a hűvös falak közé, megcsapott az iskola félreismerhetetlen szaga: könyv, papír, friss festék, új szekrények illata keveredett az ódon falakéval, a patinás faberakásokéval, a dohos alagsori lépcsőkével. És ebbe vegyült most a sok évnyitóra érkező diák izgatottsága. Igen, most már én is izgatott voltam, valahogy az utóbbi hónapok történései háttérbe szorultak, éreztem, hogy egy percig ugyanúgy tudok levegőt venni, mint régen, nem ül mázsás súly a tüdőmön – gyorsan ki is használtam az alkalmat, és hatalmasat sóhajtottam.

– Izgi, ugye? – kérdezte mellettem egy csaj.

Körbenéztem, hogy vajon kihez intézhette a kérdést, de mivel a közvetlen közelünkben nem állt senki, rájöttem, hogy csakis hozzám beszélhet.

– Ööö… Aha… – válaszoltam rendkívül értelmesen, aztán azt kívántam, bárcsak ne mondtam volna semmit, most ez a csaj is azt hiszi, hogy egy fullos lúzert sikerült megszólítania.

De úgy látszott, őt cseppet sem zavarja a bénaságom, azonnal elkezdett magyarázni, hogy ő most lesz elsős, és issszzzonyatosan be van sózva, hogy vajon milyen lesz az új osztálya, és nagyon szeretne minél több új embert megismerni – körülötte mindig nagy a nyüzsi, eleve van három tesója, meg még kettő az apja új házasságából, és az anyja most várja a legkisebbet az új apjától, de ez olyan issszonyatosan klassz, mert így mindig van kivel dumálnia, meg hülyülnie…

És csak dőlt belőle a szó, egyre magyarázott, a göndör szőke haja repkedett az arca körül, miközben beszélt, az egész arca mozgott, minden izma életre kelt, olyan hevesen akarta közölni a mondandóját.

– Ja, egyébként Vivi vagyok. Vagyis hivatalosan Olívia, de az issszonyatosan hosszú, szóval szólíts csak Vivinek. És te? Melyik osztályba jársz? Vagy most leszel elsős, mint én?

Legyűrtem magamban a feltörni készülő dühöt, amiért pont egy ilyen vihánckát kellett kifognom, aki imádja az új tesóit, az új apját, meg a régit is, és pont engem szólít meg, mikor én éppen ezt a témát szeretném a leginkább elkerülni…

– Eszter vagyok – válaszoltam. – És igen, most leszek elsős. A b-be fogok járni.

Jessz! Mégiscsak tudok beszélni. Ez egész szép, összefüggő válasz volt.

– Juuuuj, ez isszonyatosan jó! Akkor osztálytársak leszünk! Ülhetek melléd? Gyere, keressük meg a termünket együtt.

Picit sok volt ez most nekem. Vivi elég fárasztó lánynak tűnt, de az issszonyatos lelkesedéséből rám is átragadt valami, mert halvány félmosollyal – na, ilyen sem volt hónapok óta – követtem őt, fel a széles lépcsőn. Legalább nem kell egyedül bénázva belépnem az osztályba.

Vivi kitartó kérdezősködésének meg a színes nyilaknak köszönhetően, amelyek a folyosókon mutatták, merre vannak a gólyák termei – biztos a nagyobbaknak kellett elkészíteniük őket, úgyhogy képzelem, mennyire imádnak már most minket! –, elég gyorsan megtaláltuk a saját termünket. Az első emeleten volt, pont a ficakban, ahol elkanyarodott a folyosó.

Már voltak bent néhányan, fiúk és lányok vegyesen, sok ismeretlen, kipirult arc, mindenki próbálta a legjobb formáját hozni az első napon.

Három lány röhögcsélve beszélgetett a terem közepén, látszott, hogy már régebb óta ismerik egymást, biztosan együtt jöttek valami közeli általános iskolából. Hátul, a terem végében két srác ült a padok tetején, és a körülöttük állókkal, pár másik fiúval a nyári foci-vb-ről dumáltak. Tökre megértettem őket, ez teljesen jó ismerkedési téma volt.

Az első padban egyedül ült egy szemüveges, vörös hajú lány, egy vaskos könyvet olvasott, és látszott rajta, hogy kizárta a külvilágot, belemerült a lapokon megelevenedő szövevényes történetbe. Mert azonnal tudtam, mit olvas, elég volt a válla fölött a könyvbe sandítva meglátnom, hogy Samu és Frodó… Egyből rokonszenvesnek találtam. Megérezte, hogy figyelem, és feltekintett.

– Helló – mondta kedvesen, de elég halkan. – Kicsit belemerültem az olvasásba.

– Nem csodálom! Én sem tudtam letenni, állandóan ezt olvastam a pad alatt kémiaórákon.

Meglepődtem, hogy milyen könnyen jöttek ki belőlem a szavak. Attól rettegtem a legjobban, hogy majd mindenki tök jó fej lesz, meg vidám, meg nyitott, én meg egyetlen értelmes mondatot sem tudok kinyögni.

– Akarsz ide ülni? – kérdezte a csaj barátságosan, és maga mellé mutatott.

Szememmel Vivit kerestem, aki már egy kör közepén állva vigyorgott, legalább hatan voltak körülötte, és hallgatták a műsort:

– Igen, tényleg öt tesóm van, igaz, kettő csak féltesó, mert ők apukám új házasságából valók, de imádom őket, issszonyatosan cukik, és most születik majd a hatodik, aki szintén fél, de nem úgy, értitek, féltesó, anyu új férjétől… – és nyomta önfeledten, rezgő szőke bongyor fürtökkel.

Tulajdonképpen magával ragadó, állapítottam meg, nem lehet nem szeretni.

Aztán hirtelen elfogott valami hülye szorongás, hogy hozzám ő úgyis túl jó lenne, és csak azért kérdezte, ülök-e mellé, mert én voltam az első, akiről kiderült, hogy osztálytársa leszek, igazából azonban unná magát mellettem, mert ő issszonyatosan izgalmas, meg vicces, meg jó fej, én meg csak egy unalmas szürke egér vagyok hozzá képest. Szóval motyogtam egy igent a vörösnek, és már majdnem leültem mellé, amikor odapattant hozzánk egy lány, aki eddig a teljesen tiszta táblát törölgette még tisztábbra – Miss Szoros Hajfonat volt az, aki majdnem fellökött a kapuban.

– Az első padban én ülök. Az ablak mellett meg főleg – mondta határozottan, és levágta a táskáját a vörös csaj melletti székre.

Semmi kedvem nem volt már első nap konfliktusba keveredni valakivel, úgyhogy csak néztem rá, aztán egy oké kíséretében hátrább evickéltem a padtól.

A vörös, ha lehet, még jobban elvörösödött, picit kapkodta a levegőt, aztán nagy meglepetésemre ahelyett, hogy sírva fakadt volna, ránézett Miss Szoros Hajfonatra, és halkan ennyit mondott:

– Bocs, mindjárt leülhetsz, csak előbb én keresek egy másik helyet. – Azzal fogta A Gyűrűk Urát, és Miss Pökhendi legnagyobb megrökönyödésére átült a középső padsor első padjába.

Én meg csak álltam ott elég határozatlanul, mígnem egy kéz megragadta a karomat, és maga mellé húzott.

– Megígérted, hogy egymás mellé ülünk! – mondta Vivi, és haláli természetességgel letette a táskáját meg az enyémet is a vörös mögötti padra. – Itt éppen jó lesz, ez a legszuperebb hely az egész teremben. – Azzal lehuppant a székére, és rávigyorgott a vörös csajra. – Ja, egyébként Vivi vagyok. És te?

– Blanka – felelte a vörös, majd miután szemügyre vette Vivit, várakozóan rám nézett.

– Ööö… ja igen, én Eszter vagyok – hadartam. – Bocs, hogy az előbb…

– Ugyan, ne is törődj vele – biccentett Blanka Miss Szoros Hajfonat felé, aki éppen öntudatosan nézett maga elé, az egész testtartása azt fejezte ki: tessék, itt vagyok, én vagyok a legjobb, a legokosabb, a leg… – áhhh… nem is akartam tovább foglalkozni vele.

Lassan megtelt az osztályterem. Az előzetes tájékoztató szerint, amit mindenki megkapott, a Móra Ferenc Gimnáziumnak ötven új tanulója tesz mától. Huszonöt a-s, huszonöt b-s. A mi osztályfőnökünk magyar–angol szakos, dr. Berzeviczy Antalné Pálfay Dorottya. Hááát… amikor ezt a nevet megláttam, egy ősöreg kövületet képzeltem magam elé, aki bizonyára legalább hatvanéves, és mi leszünk az utolsó osztálya, mielőtt nyugdíjba megy. Így aztán, amikor 9 óra előtt tíz perccel besietett a terembe egy hirtelenszőke, kedves arcú, de határozott fellépésű nő, elakadt a lélegzetem. Nemhogy nem volt hatvanéves, de szerintem harminc sem. Megállt a tábla előtt, és némán fürkészett bennünket. Csak azután szólalt meg, hogy teljes lett a csend; akkor megeresztett egy félmosolyt:

– Üdvözöllek benneteket a Mórában. A nevem Pálfay Dorottya, és mindenki Pálfay tanárnőnek szólít, kivéve a végzősöket, akik Dórának. Szeretném, ha ti is ezt a megszólítást használnátok.

– A Dórát? – kérdezte egy srác valahonnan hátulról, amitől azonnal kuncogás söpört végig az osztályon.

– Jó, vicces vagy, ennek örülök – mondta a tanárnő szemrebbenés nélkül –, de nem, a Dóra csak a végzősöknek jár, egyelőre maradjunk a Pálfay tanárnőnél. Tehát én leszek az osztályfőnökötök, az a-soké pedig a leendő matek–fizika tanárotok, Kővári András kollégám. Mielőtt lemennénk az udvarra, az évnyitóra, gyorsan felolvasnám a neveket, hogy mindannyian itt vagytok-e. Aki hallja a nevét, legyen szíves, válaszoljon.

– Arany Benedek?

Középtájról szólt vissza egy erősen mutáló hang, egy tüsire nyírt hajú srácé:

– Itt vagyok.

– Berényi Blanka?

Erre a vörös mondta azt, hogy jelen.

– Dobos Vera?

Egy fekete hajú, nyurga lány válaszolt a bal szélről; messziről látszott rajta, hogy sportol.

– Enyedi Judit?

Most a mögöttem ülő kedves, duci csaj szólalt meg, hogy itt van.

– Fekete Ákos?

Ez a név a vicces sráchoz tartozott.

– Hamvas Olívia?

Most Vivi nyikkant meg mellettem egy cuki hellóval, mire az osztályból kitört a röhögés, de a tanárnő nem vette zokon.

– Jánosi Anna?

– Itt vagyok – állt fel Miss Szoros Hajfonat –, és tájékoztatni szeretném a tanárnőt, hogy egy fő hiányzik, már megszámoltam.

– Köszönöm, Anna – bólintott Dóra (amint kimondta a nevét, tudtam, hogy magamban innentől csak dórázni fogom), és intett, hogy leülhet.

– Kerekes Márton?

A terem jobb hátsó részéből válaszolt igennel egy srác, olyan szőke, hogy szinte már fehérnek tűnt a haja.

– Lakatos Lujza?

Az újabb igen egy hollófekete hajú, kreol bőrű lánytól jött, aki leghátulra ült be, és amikor hátranéztem rá, az a különös érzésem támadt, hogy már régóta ismerem. Pedig nem tűnt kedvesnek vagy nyitottnak; a lényéből valami furcsa büszkeség áradt.

És a tanárnő sorolta tovább a neveket, de én már máshol jártam, ott, a Dob utcában, a régi osztályomban, ahol a Négyek egy kupacban ültek, és mindenen röhögtek, azon is, ami egyáltalán nem volt vicces.

május

Ági tudta, hogy valami nem stimmel velem. Két egymást követő napon is leléptem valamilyen mondvacsinált indokkal a Négyek délutáni találkozója előtt, és bár éreztem, hogy nagyon átlátszóak a kifogásaim, de egyszerűen nem volt energiám jobb hazugságokat kitalálni.

Aztán pénteken, tanítás után, amikor épp gyorsan el akartam köszönni a csajoktól a kapuban, hogy bocs, de rohannom kell, Ági megfogta a karomat, és megállított.

– Eszter, tudom, hogy gáz van. Miért nem mondod el legalább nekem?

– De tényleg nincs semmi, csak hulla vagyok, itt az év vége, és egyszerűen elfáradtam – hadartam, közben azonban nem mertem rápillantani. Pontosan tudtam, hogy ha belenéz a szemembe, nem fogok tudni tovább színlelni.

– Oké – mondta, de láttam rajta, nem érti, hogy mi, akik tényleg mindent tudunk egymásról, még a legapróbb semmiséget is mindig egymással osztjuk meg először, miért csinálunk most úgy, mintha minden rendben lenne, miközben érzi, hogy ez nem igaz.

Intettem Jankáéknak, és elviharzottam, mintha valami nagyon fontos dolgom lenne, de amikor befordultam a Csengery utcába, lelassítottam, és vánszorogva mentem tovább. Rengeteg időm volt még odaérni Borkáért a körútra, a zeneiskolába.

Tutira érezniük kellett mindannyiuknak, hogy valami bajom van, csak talán nem akartak nyaggatni – ha akarom, majd úgyis elmondok mindent magamtól.

Borkával csütörtökön suli után nem mentünk egyenesen haza, hanem vettem magunknak egy-egy fagyit a zsebpénzemből, neki, mint mindig, csokit és epret édes tölcsérbe, magamnak meg citromot és málnás joghurtot. Leültünk a játszótérre, amíg elnyaljuk, valahogy jólesett most ez a hideg az elgyötört lelkünknek. Láttam a húgomon, hogy szegény teljesen össze van zavarodva, de nem mer semmit kérdezni, nehogy olyan választ kapjon, amit nagyon nem szeretne hallani. Aztán mégis megszólalt:

– Esztó… – senki más nem hívhatott így, csak ő és a szüleim – mi lesz most?

– Nem tudom, hugi – válaszoltam, és tényleg halvány fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom.

Reggel óta csak ezen agyaltam. Hogy mi lesz most. Hogy anyu és apu majd megbeszélik az egészet, és kibékülnek? Vagy kiderül, hogy nem is azt láttam, amit, és megy minden tovább, ahogy eddig? Vagy anyu összepakolja apu cuccait, és kirúgja? Vagy apu elmegy, és nem jön többé vissza? És akkor nekünk nem lesz apukánk? Vagy kiderül, hogy ez csak egy semmi kis félrelépés volt, és kicsit összevesznek, nem beszélnek egy ideig, de végül anyu megbocsát, és újra rendben lesz minden?

Annyira szerettem volna visszaforgatni az időt, hogy szerda kora délután legyen, és anyu ne írjon, hogy menjek csak haza nyugodtan, és bárcsak én mentem volna Borkáért, akkor nem érek haza korábban, akkor nem látok semmit, és akkor ez az egész meg sem történt volna. Vagy legalábbis nem tudnánk róla. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből apu döbbent arcát, amint megfordul, és megpillant engem az ajtóban. Láttam, hogy nem hisz a szemének, az arcán pár másodperc alatt hullámzik végig a szégyen, a harag és a fájdalom, és tudom, hogy mondott is valamit, de azt már nem hallottam, hogy mit, mert muszáj volt onnan eljönnöm, úgy éreztem, ha egyetlen pillanattal is tovább ott állok, megőrülök.

Borka szokás szerint összecsöpögtette a fagyival a ruháját, ott csordogált a pirosasbarna lé a pólóján, még a combja is csupa ragacs lett tőle. Szerencsére a játszón van egy kút, az anyukák ott csutakolják le nyaranta a fekete talpú, maszatos gyerkőcöket – ezt a szertartást mindig imádtam nézni, amikor ott ücsörögtünk a csajokkal a padokon –, úgyhogy odaküldtem Borkát, hogy mosakodjon meg, aztán hazaindultunk.

A Wesselényi utca aznap is pont ugyanolyan volt, mint bármelyik májusi délutánon. Csak a kis hézagokon szökött be fény a magas házak között, ott azonban forró, vakító fénycsóvákban kavargott az autók által felvert por. Ballagtunk hazafelé, mint bármelyik álmosító, meleg napon, és fogalmunk sem volt, vajon mi vár ránk otthon. Benyitottunk a lakásba, Borka megeresztett egy félénk hellót, aztán kicsit hangosabban folytatta:

– Anyu, apu, megjöttünk!

Nem tudom, miből gondolta, hogy bármelyikük is otthon van ilyenkor, hisz mindig mi értünk haza legkorábban, aztán 5 után anyu, és 6 óra felé apu.

Mivel nem kapott választ, világossá vált, hogy egyedül vagyunk. Én lerúgtam a cipőmet az előszobában, szó nélkül bezúztam a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Bekapcsoltam a gépemen a zenét, Sam Smith Writing’s on the Wallját, és teljes hangerőre nyomtam. Folyamatos lejátszásra állítottam a listát, majd hanyatt vágtam magam az ágyamon.

Tulajdonképpen arra vártam, hogy anyuék majd megjönnek, és megbeszélünk mindent, de csak teltek a percek, és nem történt semmi. Talán fél óra elteltével a húgom dugta be a fejét az ajtón, hogy éhes, meg hogy nincs-e kedvem társasozni vele. Hát nem volt. De nagy nehezen felkászálódtam, és kimentünk a konyhába, csináltam neki sonkás-sajtos melegszendót. Nyomtam mellé egy liter ketchupot is, mert tudom, hogy úgy szereti, tocsogósan.

– Te nem eszel? – kérdezte teli szájjal.

– Nem vagyok éhes – válaszoltam, és akkor jöttem rá, hogy egész nap semmit sem ettem a fagyin kívül. Azt is alig bírtam legyűrni, teljesen görcsben volt a gyomrom, úgysem ment volna le egyetlen falat sem.

Épp megnyitottam a csapot, hogy elmosogassak, amikor zördült a kulcs a zárban, és megérkezett anyu. Amint ránéztem, elszállt minden illúzióm, hogy valaha még rendbe jöhet, ami tegnap elromlott. Persze anyu pont úgy nézett ki, mint máskor, de a szemében valami olyan sötét szomorúság ült, hogy nem bírtam állni a pillantását, el kellett kapnom a tekintetemet. Borka azonnal odarohant hozzá, rácsimpaszkodva ölelte, szegény anyu majdnem elesett.

– Borikám, jól van, jól van, nincs semmi baj, minden rendben lesz – simogatta meg Borka fejét, és közben újra rám sandított. – Gyertek a nappaliba – fogta kézen a húgomat.

Lezuttyantam a kanapéra, magam alá húztam a lábamat, Borka meg szorosan mellém kucorodott. Anyu is leült a másik oldalamra, és szorosan magához ölelt bennünket, láttam, ahogy kidudorodnak a kezén az erek, miközben Borka vállán tartja. Úgy szerettem mindig az eres kezét, tökéletesen tükrözi a személyiségét, az én bátor, erős anyámét, akiben sosem kellett még csalódnom. Hát, remélem, hogy most sem kell majd… Így maradtunk egy kicsit, összekapaszkodva, az ismerős anyuszagba burkolózva. A csendet végül ő törte meg:

– Lányok, kérlek benneteket, adjatok nekünk egy kis időt apuval, hogy megbeszélhessük, hogyan tovább. Ígérem, mindent megteszünk, hogy ez a helyzet megoldódjon, és túl legyünk rajta. Rendben?

– Persze, anyu – mondtam, de láttam rajta, hogy nagyjából sejti, mit gondolok.

Borkát azonban sikerült megnyugtatnia, a következő percben már a barátnőiről magyarázott, meg a radírkollekciója legújabb darabjáról, amit aznap szerzett a suliban, egy csúcsszuper egyszarvúsat, amiért hosszas vonakodás után az egyik kedvencét adta cserébe, a pink görkorisat.

Én bementem a szobámba, és ki sem jöttem egész este, akkor sem, amikor megérkezett apu, pedig tisztán hallottam, ahogy köszörüli a torkát, ezt mindig olyankor csinálja, ha ideges valami miatt. Kezdtem baromi éhes lenni, de a világért sem tettem volna ki a lábam a védett kuckómból.

9-kor apu bekopogott hozzám, hogy bejöhet-e, de a fal felé fordulva úgy tettem, mintha aludnék, nem válaszoltam neki. Utána még sokáig hallgattam a konyhából beszűrődő hangokat, anyu néha felcsattant, egyszer hallottam, hogy sír, majd apu magyarázott hosszan, aztán elálmosodtam, és a hangok már összefolytak az utcáról beszűrődő éjjeli neszekkel.