Reggel hatra állítottam be az órát. De mint általában, persze most is felébredtem a csörgés előtt két perccel. Körülnéztem az idegen szobámban, amit nem voltam hajlandó kidekorálni, csak a szupertrendi kivizöld és betonszürke falak bámultak vissza rám.
Igyekeztem nagyon utálni ezt a reggelt, de azért a kíváncsiság meg az izgalom is betolakodott a jó kis negatív gondolataim közé. Ólomsúlyúnak éreztem a tagjaimat, ahogy kikászálódtam az ágyból, és bebotorkáltam a fürdőszobámba. Igen, itt, ebben az új, puccos lakásban saját fürdőszobám van, csak Borkával osztozom rajta, vele is csak elvileg, mert ő egyelőre minden este bekunyerálja magát anyu ágyába, és az ő fürdőszobáját használja. Szinte belebújt anyuba, mióta ideköltöztünk. Szóval ledobtam magamról a kinyúlt, ezeréves snoopys pizsimet, bekucorodtam a kádba, és az álmosságtól dideregve megeresztettem a vizet. Régen, még az előző életemben, a belvárosban gyorsan zuhanyoztam, közben mindig átgondoltam a napomat, összerendezgettem a fejemben az aznapi tennivalókat. De most reggel csak bambán hagytam, hogy csorogjon rám a víz, hátha egy kis életerő is átcsörgedezik belőle az ereimbe. Aztán húsz perc elteltével, amikor már éreztem, hogy nem húzhatom tovább, kimásztam, megtörülköztem, és lesikáltam a párát a tükörről. Hetek óta ugyanaz az érzés fogott el, amikor belenéztem: régen minden olyan élénk és színes volt. De már hónapok óta halvány és színtelen körülöttem minden, mintha a lényemből áradó fájdalom, keserűség és düh kivonná a színt a tárgyakból…
Szerencsére az óra ketyegése kizökkentett ezekből a depis gondolatokból, picit visszarángatott a jelenbe, hogy tizenhat éves leszek, hogy szeptember 1-je van, hogy kezdődik a suli, hogy vár az új gimi, amire mindig is vágytam, spec. angoltagozat, irodalmi kör, meg minden… Olyan volt, mintha hosszú évekkel ezelőtt történt volna, hogy anyuval kinéztük nekem a sulit, aztán meg végigizgultuk a felvételit, és a szóbeli után apu elvitt ebédelni, a kedvenc helyemre, a humuszbárba a Síp utcában, és bár enni alig tudtam, tele voltam élményekkel, szuper volt vele beszélgetni, mert úgy bánt velem, mintha igazi, egyenrangú partnerek lennénk, nem a kislánya, akit elhozott a papa enni. És utána, amikor kiléptünk az étteremből, szakadni kezdett az eső, teljesen elázott a fehér blúzom meg a vadiúj lakkfekete cipőm, és még egy autó is lefröcskölt bennünket, apu öltönye csupa sár lett, de nem volt fontos, röhögtünk az egészen…
Hirtelen összerázkódom, érzem, hogy fázom, muszáj indulni, nem késhetek el épp ma reggel. Fogmosás, öltözködés, az új egyenruha, matrózblúz és sötét szoknya, a barna hajam gyors lófarokba fogva, az új hátizsák, a rózsaszín virágos Vans, amit anyuval vettünk a Westendben, és már kint is vagyok a kapun.
Fura volt reggel, hogy üres a ház, anyu időben, már negyed nyolckor elindult Borkával, hogy beérjenek a városba, mert Borka maradt a régi sulijában, anyu azt mondta, az is épp elég trauma szegénynek, hogy elköltözünk, meg hogy nincs velünk apu, nem teheti meg vele, hogy a sulijából is elhozza, és elszakítja a barátaitól. Nekem meg mindenképpen váltanom kellett, hisz most kezdem a gimit, ezért anyu úgy döntött, hogy az én sulim közelébe költözünk, nekem így lesz a legkényelmesebb, ha már nem maradhatok otthon, a Wesselényiben, így legalább öt perc alatt beérek gyalog. Hát köszi. Tudom, hogy jót akart, hogy belefeszült ebbe az egészbe, hogy mi ne sérüljünk, hogy a húgomnak meg nekem jó legyen. Sosem mutatta, hogy szomorú vagy csalódott, mindig tartotta magát, kivéve azon az egyetlen estén, amikor megváltozott minden.
Nem értettem, hogy jöhetett el a másnap reggel. Nem értettem, hogy lehet az, hogy süt a nap, jár a troli, elakad a kukásautó miatt, mint máskor, nem értettem, hogy lehet felöltözni és iskolába menni, amikor az egész addigi világom a feje tetejére állt. Mentem az utcán, mintha egy búra alatt lennék, mintha minden lelassult, elhalkult volna. Nem tudtam elképzelni, hogy fogok ezek után a csajokkal a lányvécében pletykálni, szemspirálozni és röhögni. Most én leszek a téma: Temesi Esztert elhagyta az apja. Lelépett egy másik nővel, otthagyta a családját. Olyan volt, mintha a homlokomra lenne írva, olyan volt, mintha mindenki azonnal látná, amikor rám néz. Annyira szégyelltem magam. És annyira utáltam apámat, amiért ezt tette velem. Velünk.
De persze nem történt semmi eget rengető. A Négyek taliztak a sulikapuban, együtt mentünk be, és mivel a csajok látták, hogy nem vagyok nagy formában, békén hagytak. Csak Ági fürkészett oldalról, az arcomat vizslatva, hogy mi bajom lehet. Mindig is ő állt hozzám a legközelebb, egyéves korunk óta ismertük egymást, a mellettünk lévő házban lakott a szüleivel és az öccsével, együtt jártunk bölcsibe, az oviban egymás melletti ágyon aludtunk délután, és a suliban is végig egy padban ültünk a nyolc év alatt. Már előre rettegtünk, hogy mi lesz velünk, mert ő szuper matekos volt, egy matek-agytröszt, imádta a számokat, a matematikai összefüggések olyanok voltak neki, mint másnak a legizgibb krimi, és tudta, hogy olyan gimibe kell mennie, ahol tovább tud fejlődni. Fel is vették a Fazekasba csont nélkül, egy híján maximális pontszámmal. Egyértelműen ott volt a helye. Én persze a matekhoz tök hülye voltam mindig, csak azért voltak jó jegyeim, mert Ági nem hagyott békén, néha késő estig magyarázta a leckét, amíg meg nem értettem végre, hogy mit kell csinálni. Pedig egyébként nem volt nagy dumás, mindig megfontolta, mit mondjon, olyan igazi geekcsajként sokszor inkább meghúzódott a háttérben, nem szólt, csak figyelt, egyedül én vágtam rögtön, hogy mire gondol. A matekkorrepetálásért cserébe megírtam neki a magyar-házidolgozatait, és annyit magoltattam vele az angol nyelvtant, hogy a végén már utált, csapkodott, elküldött a francba, de végül csak megtanulta a szabályokat. Nem mintha nem ment volna neki egyedül is, csak az angol egyáltalán nem érdekelte. Matematikusnak készült, a nevezetes matematikai problémákra akarta megtalálni a választ, híres akart lenni, folyton valami francia matematikusnőt emlegetett, aki a példaképe volt, és aki autodidakta módon kezdett foglalkozni a matekkal, mert akkoriban csak a férfiak járhattak egyetemre, de ő végül elnyerte a Francia Tudományos Akadémia díját, egy 1 kilós aranyérmet. Sophie Germainnek hívták. Szóval, Ágival tudtuk, hogy elválnak az útjaink, mert én biztos, hogy nem a Fazekasban folytatom, hanem egy olyan suliban, ahol a humán tárgyak és a nyelvek a fontosak. Anyuval hosszan keresgéltünk, voltam nyílt napon is egy csomó helyen – végül egy olyan gimnázium mellett döntöttem, ami se nem belvárosi, se nem híres, se nem nagy, ellenben egy ódon park közepén, egy régi kastély épületében van, csodálatos, hatalmas könyvtárral. Amikor ott jártunk, azonnal beleszerettem. Olyan volt, mintha minden fala nekem mesélne, a régi tablók, a padok, a fények a folyosón… Tudtam, hogy nekem ide kell járnom. A kis kertvárosi Móra Ferenc Gimnáziumba.