A karthausi [antikvár]

Egy októberi nap komor reggele borítá el ködös világát a Dauphiné fölött, midőn én eltérve az országútról Vaureb helységéhez értem, s csak kalauzt, s öszvért bérlelve magamnak, tovább menék a Grandé Chartreuse felé. A fákat az ősz nagyrészint már megfosztá lombuktól, a még rajtok maradt kevés levél, mintha szabadulását várná, sárgán vagy vörösen, s nehéz cseppekkel terhelve függe az ágakon; a füvet, mely között ösvényem kígyózott, hófejéren lepte el a dér, s a hegyekről jéghideg őszi szél lej te át a tájon, mintha a völgy lakóit a közelgő télre intené. Minden bús vala körülöttem, őszileg komor, s elhagyott. - Köpönyegembe burkolva haladék tovább, hol öszvéremen, hol a hideg miatt gyalog, s így értem az úgynevezett nagy puszta kapujához.