Aranyhomok [antikvár]

A táblák enyhén deformáltak.
Aranyhomok. 1933. Budapest. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 294 p. Magamról A mult században születtem, a tizenkilencedik század utolsó tizedében. A millennium esztendejében már túl voltam az első független lépésen (akkor tanultam járni) és a századfordulót mint kis gimnazista értem meg. Ifjúkorom eseményei: eltörtem a balkaromat, eltemettük három kistestvéremet és két nagyanyámat, később megbuktam a mértanból, letettem az érettségit, besoroztak önkéntesnek, átcsúsztam a tartalékos-tiszti vizsgán és dijnok lettem a vasúti leszámolóhivatalban. Mindez Szegeden történt, jórészt a külső Nagykörúton, ahol kis államkölcsönös házunk volt a belváros és a külső parasztrészek határán. Első barátaim és játszótársaim földmívescsaládok, fuvarosok, szegényemberek mezítlábas gyermekei voltak. Kanászok, inasok, külvárosi apró birkalegeltetők. Szüleim cipőben járattak, de én nyaranta szégyeltem a cipőt a mezítlábasok között és emlékszem, hogy a topánjaimat mindig lehúztam előbb és elrejtettem a Kónyáék dobogója alá, a papsajtos árok füvébe, úgy mentem közéjük játszani. Tizenhat, tizenhét esztendeig olyan közel voltam hozzájuk, az egyszerű, félig városi, félig falusi emberekhez, hogy szinte egy ütemre vert velük a szívem. Otthon voltam szobáikban, istállóikban, lakodalmaikon és temetéseiken. Ott lebzselem a disznóöléseken, együtt rohantam velük a katonabanda után, amikor a poros utakon végiglépkedett a helyőrség. Ott rémüldöztem a külvárosi tűzvészeknél, ámultam az árverések alatt, borzongtam elbeszéléseiken, megismertem és megszerettem lelkük legkisebb rezdülését is...