Buzgóság könyve [antikvár]

Részlet: Hozzád imádkozom, teremtőim, kinek lételét köszöni a világon minden. Okosságom, érzésem, hitem, sejtelmem, minden azt mondja bennem, hogy mindennek egy fő-, egy vég oka van. Fenn, fejem fölött azok a szeliden ragyogó csillagok, melyeknek roppant világegyetemét parányi fénypontokká vonja össze a rengeteg távolság, egy teremtő szózat parancsára állottak elő a semmiből s népesitették meg fényalakokkal a végtelen ürt. Körűlem a levegő jóltevő, éltető árja, szellőiben a teremtő nevét susogja, felhőiben, tisztító villámában, hangos mennydörgésében a teremtő nevét harsogja s irja az ég kék lapjára. Itt alant minden madár, mely örül az életnek, a teremtőt dicséri hálaénekében; minden virág, mely az enyhe napsugárra kihozta fejét a földből s most kebelét a fénynek és harmatnak megnyitja: a teremtőnek küld tömjént, áradó illatában. S csak én, kinek értő elmét, s érző szivet adtál, ne imádnálak tégedet teremtő Istenem? Imádlak s hálát mondok neked, hogy teremtettél, hogy az embernek s nekem is lételt adtál, hogy ily szppé, ily gyönyörök kertjévé tetted körültünk a világot; hogy kiöntötted arra kincstérad kifogyhatatlan gazdagságát s elláttad mindennel, mi szükségeinket kieglégiti, felékesitetted mindennel, mi szemnek és léleknek örömöt okoz, gyöngyört ád. Imádlak, mindenható, szeretetteljes teremtő!