Daphnis és Chloé [antikvár]

Élei enyhén kopottasak.
1831 március 20, vasárnap. Goethe ebédnél beszámol Eckermannak, hogy az elmúlt napokban „Daphnis és Chloé"-t olvasta. „A költemény oly gyönyörű", - mondja Goethe - »hogy mindig újból elámulok, valahányszor előveszem. A legragyogóbb verőfény van benne, mintha csupa herculanumi képet látnánk, s ezek olvasás közben segítségére is jönnek képzeletünknek. Minden zártsága ellenére teljes világot állít elénk: pásztorokat látunk, földmíveseket, kertészeket, vincelléreket, hajósokat és rablókat, előkelő városiakat, gazdag urakat, meg jobbágyokat... Hát még a táji99 - folytatta - „néhány vonással oly élesen van megrajzolva, hogy a személyek mögött ott látjuk fenn a szőlőhegyeket, gyümölcsösöket, lent a legelőket a folyóval, egy erdőcskét, a távolban pedig a végtelen tengert... Az egész mű a legmagasabb kultúrái és művészetet tükrözi. Annyira átgondolt, hogy egyetlen motívum sem hiányzik belőle... ízlése, az érzések teljessége és finomsága a legjobb művekkel teszi egyenértékűvé, melyek valaha is íródtak. Minden elkedvetlenítő esemény, ami kívülről a költemény boldog világába betör, rajtaütés, rablás meg háború mindig igen gyorsan elintéződik, s alig hagy nyomot. A bűn is csak a városiak kíséretében jelentkezik, s akkor sem a főszereplőknél, hanem csak az egyik mellékalakban. Mindez maga a tökéletes szépség."