Egy szegény ifju története [antikvár]

Táblái helyenként kopottasak.
Részlet: Páris, 185.. április 20-án. Már a második estét töltöm ebben a nyomorult szobában, hogy szomorúan nézzem üres tűzhelyemet, kábán hallgassam az utca egyhangú moraját, a kocsik gördülését, s hogy e nagy város közepette magányosabban, elhagyatottabban és a kétségbeeséshez közelebb érezzem magam, mint az, aki hajótörést szenvedett és a tenger kellő közepén egy szál deszkán didereg. De legyen vége a gyáva csüggedésnek! Farkasszemei nézek sorsommal, hogy elveszítse kísérteties tekintetét: megnyitom szívemet is, mely csordultig van búbánattal, megnyitom annak az egyetlen bizalmasamnak, kiinek sajnálata meg nem sérthet, annak a halovány és utolsó barátomnak, aki rámtekint tükrömből. Megírom hát gondolataimat és életemet, nem a mindennapi és gyermekes pontossággal, azonban anélkül, hogy lényegest kihagynék s különösen anélkül, hogy hazudnám. Kedves lesz nekem ez a napló: testvéri visszhang, mely feledteti velem magányosságomat, egyszersmind második lelkiismeretem lesz, arra intő, hogy ne engedjek megesni egyetlen oly vonást sem, melyet kezem bátran meg nem írhat. Mostanában szomorú mohósággal kutatom a múltban mindazokat az eseteket, amelyek már régóta fölvilágosíthattak volna, ha a fiúi tisztelet, megszokás és a henye boldogság közömbössége be nem hunyatja szemem minden világossággal szemben. Most már értem anyámnak állandó és mélységes bánatosságát; értem. miért undorodott a nagyvilágtól, értem egyszerű és mindig egyforma viseletét, amely oly gyakran volt apám gúnyjának, olykor meg haragjának tárgya: "Olyan vagy, mint egy szolgáló" - mondogatta apám.