Gép és ember [antikvár]

Könyvkötővel újrakötött, egészvászon példány. Lapjai enyhén hullámosak.
Oswald Spengler. Gép és ember. Egy új életfilozófia gondolatai. Budapest, 1932. (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.) 101 + [3] p. Bevezette: Nagy József. Fordította: sz. Mátray Sándor. Oswald Spengler (Blankenburg am Harz, 1880. május 29. – München, 1936. május 8.) német filozófus, az életfilozófiák egyik kiemelkedő képviselője, politikai író, a nacionalista és antidemokratikus konzervatív forradalom elméletének egyik teoretikusa. A történelemben tagadta a haladás eszméjét, ehelyett azt különböző kultúrkörök történetére bontotta, amelyek mind átmennek a keletkezés, virágzás és elhalás periódusain. Azt hirdette, hogy a 19. századtól, a kapitalizmus győzelmétől kezdve a Nyugat, a nyugati civilizáció – amelynek virágkora a középkorban volt – a hanyatlás korába lépett, és az elkerülhetetlen pusztulás felé halad. A monarchiát, a nemesi rendet dicsőítette, a militarizmust, a háborút „a magasabb rendű emberi lét örök formájának” tekintette. Nevét fő műve, A Nyugat alkonya tette híressé, amely egyszerre tekinthető egyrészt filozófiai alapokra helyezett alapvetésnek, másrészt saját történelmi kora sokrétű analízisének. Előszó: "A világháború divatossá tette a történetfilozófiát. a szenvedések esztendei ráeszméltettek bennünket arra, hogy korunk az emberiség történetének fordulópontja, s felcsigázott izgalommal, meredt szemekkel nézünk a jövő sötétjébe: mi vár még reánk? Az összeomlás hangulatában egy könyv jelent meg Németországban, amelynél jobban kevés írás markolt bele a megviselt szívekbe. Címe a sors pőrölyeként hatott: "A nyugati kultúra pusztulása" állt a címlapon. Egy eladdig ismeretlen filozófus, Oswald Spengler, szédítő tudással és ragyogó dialektikával azt fejtegette benne, hogy a Nyugat büszke kultúrája eljutott immár arra a fokra, amikor termékenysége kimerült és szükségképen elkövetkezett számára a vegetálásnak, az elöregedésnek a korszaka. A civilizáció stádiumának nevezete ezt a korszakot, s jellemzőjét a technika uralmában s az egyéni teremtő élet kimerülésében látta meg. Ez a kultúra elmondta mindazt, aminek elmondására hivatva volt, lelke kifáradt, s ami még hátra van, az a dicstelen elmúlás napfénytelen, hideg alkonya. E döbbenetes könyv két félre osztotta az olvasókat: lelkes hívekre - ezek voltak többségben -, s kételkedő ellenfelekre, akik túlzottaknak tartották a szerző proféciáit és az összeomlás hangulatának filozófiai kristályosodását látták művében. Akár amazoknak, akár emezeknek van igazuk, kétségtelen, hogy Spengler történetfilozófiája édes gyermeke annak a naturalista világnézetnek, amely a világháborúval döntő kríziséhez érkezett el. a Természet egységének, s a dolgok szükségességének a hite éltette ezt a művet, amely magát az emberi történetet is belemerítette az egyetemes szükségszerűség óceánjába. Kultúrák lesznek és kultúrák vesznek, nincs a világon semmi sem maradandó: ez a gondolat vonul végig a művön."