Módszeres énektanítás [antikvár]

Sarkok kopottasak.
Idestova egy emberöltő óta ismerheti, aki akarja, a magyar népdal igazi arcát. Az 1906-ban kirepült első fecskét, a „20 magyar népdal"-t követő kiadványok sora legalább annyit megmutatott, hogy miben különbözik attól, amit azelőtt annak neveztek. Csak a pedagógia nem akart tudomást venni róla. Szemelgetett ugyan az újabb gyűjtésekből, de azokat régi, megmerevedett rendszerébe szorította bele. Nem látta meg, hogy más dalkincs más rendszert kíván, hogy az új bort nem lehet a régi tömlőkbe tölteni. Mikor a Közoktatási Tanács az új Dalgyűjtemény szerkesztésével megbízott, azt kérdeztem magamtól: elérkezett-e az idő, hogy hirtelen fordulattal eltérjek a szokott iránytól? Számolnom kellett a tehetetlenségi nyomatékkal, a forduló szekér még jó ideig abba az irányba törekszik, amelyben addig haladt. Az 1943-ban megjelent, de már 1911-ben lezárt Dalgyűjtemény tehát, amiben lehetett, alkalmazkodott a Tantervhez. Egy dologban nem engedett a dalanyag. Nem lehetett a C-dúr skála hangjai szerint rendezni. Miután a zeneoktatás legfőbb őre több ízben is hitet tett a népdal mellett, sürgetve annak bevezetését mindenütt, hivatalos követelménnyé vált, ami eddig egyes lelkes képzettebb tanerők egyéni vállalkozása volt. Ezért az Ádám Jenővel kidolgozott "Szó-Mi" népiskolai énekkönyvekben megtehetőnek véltük a következő lépést: a C-dúr dallamok még hátrább kerültek, a dalanyagból adódó módszer még világosabban kialakult. A dalgyüjteményt végre akármilyen módszerrel lehet használni, csak ki kell válogatni...