Ötven esztendő [antikvár]

Táblái kissé kopottasak.
A 19. század első felében európaszerte az összes országokban abszolutisztikus kormányzati rendszer dühöngött. A népek milliói reakciós kormányzati törekvések súlya alatt sínylődtek. A Metternich-rendszer szelleme kerítette hatalmába e vén földrész uralkodóit és kormányait, akik tűzzel-vassal útjába állottak a jelentkező új történelmi osztály, a munkásosztály érvényesülési törekvéseinek. Ezt a fekete korszakot a legféktelenebb elnyomatást törekvések jellemezték. Ilyen viszonyok közepette csak természetes, hogy az egyesülési és gyülekezési jog a nyomdai munkások számára Magyarországon is ismeretlen fogalom volt. „A cenzúra és hóhér gondoskodott arról - írja néhai Novitzky N. László szaktárs az Egyesült erővel című művében -, hogy a szabadabb gondolat és minden, ami a felvilágosítás, a szervezés és öntudatraébresztés színezetével bírt, már csirájában elfojtassék." Jellemző a cenzúra öldöklő hatására, hogy a mult század első felében Magyarországon mindössze csak 10 újság jelenhetett meg és ezek is csupán szépirodalommal, vallási vagy tudományos dolgokkal foglalkozhattak. Az 1848-49-es szabadságharc leveretése után tizennyolc esztendős rémuralom feküdt rá Magyarországra, amely megakasztotta a fejlődés szekerét s teljesen megbénította úgy a gazdasági élet, mint az irodalom, tudomány és művészet vérkeringését is. Ezek a középkori állapotok 1867-ig tartottak. Ekkor kiegyezés jött létre a Habsburgok és Magyarország között, amely némi enyhülést hozott, az előző viszonyokhoz képest valamivel szabadabb lett a légkör, de ez sem hozta meg teljes egészében a magyar nép számára az egyesülési és gyülekezési jogot, a sajtó korlátlan szabadságát és a szabad szervezkedés lehetőségét.