Pók Ádám Hetvenhét élete I-II. [antikvár]

"Összetörve, nem tudni, hányadik álmatlan éjszaka után Pók Ádám 1908 április 14-én délelőtt tizenegy órakor a Stefánia-úton ment az Andrássy-út felé, hogy ... minek is? Nem tudta. És morfondirozott: - Lássuk csak... Én, Pók Ádám, voltaképpen miféle ember vagyok és mit akarok? Bizonyos, hogy egészen más, mint Toborzó András festőkollégám, aki szintén nem tud aludni. Ő káromkodik, tör, zúz és főbelövést emleget, de mivel mégsem akar meghalni, le sem fekszik és dorbézolva tölti éjszakáit. Bennem ellenben semmi sem lázong. Az álmatlanság nem dühít, nem ejt kétségbe, csak halálosan kimerít és megfájdítja a szívemet. Fáj, mint az igaztalan büntetés, melyet gyermekkoromban rám mértek és szeretném, ha most is, mint akkor, az édesanyám ölébe temethetném fejemet, akinek szótlan simogatásából megértettem, hogy igazam van. S több nem is kellett. Ma férfi vagyok, harminckét éves és édesanyám ott pihen édesapám mellett és nincs senkim, aki a keze simogatásával igazat adna és nincs, aki igaztalanul megbántana."