SAS XII. [antikvár]

Részlet a kötetből: Sirok Történeti rege a' magyar őskorból. Dámvadszarvakat meresztett a' csikorgó szél Sirok vár czirádás ablakaira, 's a' szünetlenül havazó tél csatázott a' szabadban. De nyugodva ült Béla, két tavaszt már általmosolygott kisdedét ingatva térdén, a' csendes tüzü kandalló mellett. Egy-egy könny jött fel ollykor ollykor szemeire, 's egy sóhajtástól szabadult meg kebele. Bu lakta szivét, mert szerencsétlen volt. Egy vigyázatlen eset feldnlta éltének örömeit, melly által ő olly igen érdekeltetett, 's nem volt rokonsziv, nem volt barát közel, kit ő bizodalomra méltóztatott volna, úgyis azoknak köszöné keserű poharát, mellyet a' sors jobb keze el nem vonhatott ajakától. Komorabb lett, 's kiment a' csarnokra. Óriási termet gyanánt repült keresztül előtte a' köd, 's fel-feltetszett az ég csillagzata. Szünt a' vihar; de csak fájt az ő kebele, 's lelkében az elvesztett menny képzete tőrrel metszé be kinjait. „Te hatalmas az égben! --sohajtá egész buzgósággal, te orvosolhatod ezt! Ezen hit tart fel engem csak, hogy szenvedéseim végével mindent, a' mit itt elveszték, viszszanyerek. -- Dalaira! Dalaira! te talán tul vagy már, honnat viszszajönni nem lehet! Ott már látod ártatlanságomat. Oh ha még az uj tavaszt is megérem, körültengésed csöpögtessen belém türedelmet, vagy ha az ifjú szél síromon fújna keresztül, Dalaira, mig ismét feltalállak, ne átkozd hamvamat!" 'S csendesebb szívvel ment be, mint kijött.