Vasárnapi innepi és alkalmi imádságok [antikvár]

Az imádkozás szívszüksége az embernek, és szintugy az örömnek legédesebb-, mint a fájdalomnak legkínosabb érzelmei imádság buzgó szavaiban ömlenek ki. Az öröm hálára, a fájdalom könyörgésre hivja az el nem fogult kebelt; még a ki hideg közönyösségben nem akarja is máskor érteni a vallásos érzés szent sugallatát, imádkozni siet akkor, midőn már az érzelmek teljessége nem fér a kebelben; mert mig az ész sokszor kételkedik és hidegen okoskodik: a szív nyugalmat, elégülést keres, és érzéseinek legtisztább hevületében, legmagosabb emelkedésében, Istenben pihen meg, a vallásban talál nyugalmat, elégülést. - És igy az imádság mindig szívből fakad, vallásos érzésből ered; az imádság szavaiban a legszentebb bizodalom, legtisztább vágy, legnemesebb érzés, legszebb reménység tükröződik; az imádságon nem látszik szine az ész hidegségének, sőt annak egészen a hit melegsége ömlik el; az imádság elhagyja a földet, és mennyet keres; a természetben szintugy mint az élet eseményeiben Istent lát, Istenhez szól; az imádkozás csendes magában szállásnak, szent álmélkodásnak, háládatosságnak, keresztyéni megnyugvásnak és szent tiszteletnek kiömlése; az ész sokszor messzebb téved, vagy elfárad az istenség keresésében, az imádságban a szív mindig közeledik Istenhez, és soha el nem fárad.