Vörösmarty minden munkái III. [antikvár]

Részlet: Első ének Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén. Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.