A csalódott lebernyegi (dedikált) [antikvár]

Borítói néhol repedezettek. Gerince alul megnyomódott.
Nem csalódtam Lebernyegiben és társaiban - kötetbe gyűjtött alakjukban sem. És főként nem az őket fölvonultató, bemutató humoros-szatirikus-ironikus kis remekelésekben. Mert valljuk be, mindannyiunkban (bennem mindenképpen) sandáskodik a fenntartás: vajon a napilapok fakuló oldalairól könyvalakba gyűjtött írások sen sápadnak-e meg egymás mellett? Hiszen a mindennapok indulatainak a pillanata, az alkalom, a tovatűnő aktualitás csalta életre őket! Egyáltalán: érdekes lehet-e holnap egy 1990-ben írott karcolat, amiből elpárolgott a friss érdekesség? Mondanak-e valamit az olvasónak ma is ezek a valamikor oly szórakoztató szisszenetek? Mondanak. De mennyire, hogy mondanak. Most már csak az a kérdés keres választ, hogy miért és mi módon? Gyanítom, hogy mindenekelőtt azrét, mert ezek a kis írások az elmúlt évek krónikáját sorjáztatják elénk. Napi politika, napi vita, és visszavágás. És mégis időtállóak. Mert az elillanó időszerűség mögött az örök ember grimaszkodik. A politika változhat, a politikusok jöhetnek, mehetnek, de a politikai hazugságok és akiknek hazudnak, azok maradnak. Az emberek amióta lejöttek a fáról, füllentenek egymásnak, lehet, hogy az is csak hazudják, hogy egyáltalán lejöttek onnét. Tóth-Máthé Miklós ezt az ellentmondást, kanti komikus kontrasztot fedezte föl, és teszi közzé felfedezését végiggondoltan és igényes műgonddal. Valójában tehát nem is politikáról, pártokról, politikusokról élcelődik, hanem rólunk, mindezek elszenvedőiről. És uramistenem, milyen szánalmasak az ő általa kipécézett humoreszk-szatíra alanyok, az önmaguk köré teremtett fönn az ernyő nincsen kas bóvlivásárban! Mentségük (mentségünk?) csak az lehet, ha nemcsak egymáson, hanem magukon (magunkon) is tudnának tudnánk) nevetni. Persze ez a legnehezebb nevetésfajta. És annál nehezebb, minél több ok van az önkinevetésre.