A figurativitás problémái a kortárs hazai festőművészetben (dedikált példány) [antikvár]

Mint ahogy a „Mondolat"-ban Berzsenyire, úgy ma bárkire ráüthetik a provincializmus bélyegét, ha a hagyományok felől közelít napjaink művészete felé: „Tündér szerencsénk kénye hány, vet játszva emel s mosolyogva ver le" mondja a költő, s szavainak kétszáz év múltán is igazsága van: az oly régóta követett hagyománytiszteletnek immár az illúziója is a múlté. A tradícióban lehet hinni, kételkedni, de azt még a váteszi adottságokkal rendelkező niklai remete sem gondolta volna, hogy önépítésünk és önbecsülésünk e történelmi zálogát érvényteleníteni is lehet, pontosabban, úgy lehet tenni, mintha ez a hagyomány nem lenne az a hagyomány, hanem valami más, amit nekünk még tanulnunk kell. Ami az Európából-Európába tartó gyorsvonat termes kocsijaiból menet közben kihullik a kis magyar állomáson, hogy ott - kikerülvén a józan ész vámját - televényre leljen. De hát van-e európai hagyomány a mi hagyományunk nélkül?