A hangosan szóló csend zenéje (dedikált példány) [antikvár]

„Ami boldogság van a világon, az mind a másoknak nyújtott szolgálatból ered, s ami szomorúság van a világon, az mind az önzésből származik." Körösi Csoma Sándor előszó 2004-ben zenekarunk újraalakításának 25. évfordulója alkalmából A hangosan szóló csend zenéje című zenekari történetet (monográfiát) állítottam össze a rétyi fúvószenekarnak közel hét évtizedes múltjáról. Öt év alatt zenekarunk krónikája igen változatos tevékenységgel bővült, és a 30. évforduló alkalmával bővített kiadásban, gazdag képanyaggal jelentetjük meg, ennek a már közismert fúvószenekarnak és a körülötte kibontakozó fúvószenei mozgalomnak a történetét. Most, amikor e kiadvány megírásához fogok, immár három évtizede, hogy az erdélyi magyar közművelődést szolgálom. Mint pedagógus a katedra mellett vállaltam azt a szolgálatot, amelyet mindenkori környezetem igényelt, hagyományaink parancsoltak és népem nevelése iránti elkötelezettségem vezérelt. Hogy a különböző történelmi időkben milyen szerepet játszott a magyar közművelődés, népnevelés, az többnyire ismert azokból a zenetörténeti írásokból, amelyek a két világháború közti időszakot mutatják be. Olyan magyar pedagógustársadalom szolgálta a magyar művelődési életet Trianon után, mely ébren tartotta a nemzettudatot az elszakadt nemzetrészekben. Ma létező kórusaink és zenekaraink egy részének gyökerei az említett időszakból valók. Kiváló kántortanítók, oktatók vezették a kórusokat, zenekarokat és színjátszó csoportokat. A kommunizmus termékeny talajt jelentett az amatőr csoportoknak, a rendszer szócsövévé kívánták formálni a magyar közművelődést. Csak tájékozott, jól felkészült vezetők tudták a nagyhagyományú csoportok tevékenységét jó úton tartani. Kompromisszumok, „kiskapuk" nélkül nem volt föllépés, de az nem igaz, hogy azt a korszakot le kell tagadni életünkből. Akkor is mi voltunk, vegyes érzelmű és beállítottságú közművelők, és ma is mi vagyunk, már akik maradtunk. Fájdalommal tapasztaljuk, hogy ma, amikor törvény védi a szólásszabadságot, félelem nélkül kimondható a magyar szó és szállhat a dal, településeink nagy részén lakat őrzi a kultúra hajlékát, a hangszereket por borítja, némán várják, hogy törődjenek velük, a zajos öltözők esti világát a bárok, diszkók váltották föl, a ma pedagógusa többnyire két autóbuszjárat között végzi munkáját. Nem bírálatnak szántam a fenti sorokat kollégáim számlájára, de megváltozott világunkban, amikor többnyire a pénz határozza meg mindennapjaink hangulatát, kevesen vállalják a közművelődési tevékenység önzetlen, sokirányú göröngyös útját. Ennek eredménye a mai magyar ifjúság mindennapjaiban mutatkozik meg. A közművelődés fogalma, a társadalom vagy közösség művelődését, szellemi fejlődését célozza meg, hogy öntevékeny, önszerveződő tevékenysége nem más, mint felsőbb utasítás nélkül, önállóan kezdeményezett és tevékenykedő csoport