A kassai Batsányi Kör (dedikált példány) [antikvár]

ElőszóBéres József nevével először siheder koromban a szülőfalumban, Szilicén találkoztam. Édesapám jött be a konyhába és újságolta: Itt van a szomszédban Béres Jóska! Olyan tisztelettel mondta, mintha valamelyik Andrássy gróf érkezett volna, pedig azt nem illett tegezni. Béres József pedig mindenkinek Béres Jóska volt, különösen a szomszédunknak, Mezei Sándornak', aki alapító tagja volt a Csemadoknak és Szilicén amolyan községi mindenes. Édesapám továbbá azt is elmondta róla, hogy ugyan ma nálunk van, de holnap már Királyhelmecre, Nagykaposra utazik, ami akkor számomra fényényvnyi távolságokat jelentett, ezért is gondolhattam, hogy Béres József amolyan mesebeli hősként hétmérföldes csizmában jár. Bizonnyal jót tett volna neki ilyen csizma, amikor Gombaszögböl Szilicére az apostolok lován érkezett, igaz később már motorkerékpáron jött fel a fennsíkra.Aztán egyszer buzitai tanítóskodásom idején a szünetben keresett valaki. Éppen a tanári szobában voltunk, amikor Béres József állított be azzal, hogy Csemadok díszoklevelet hozott nekem. (?!) Meglepődtem, mert nem éreztem, hogy ilyesmire rászolgáltam volna, igaz, akkor már a helyi alapszervezet elnöke voltam és egyet-mást sikerült megszerveznünk. Többek között a színjátszó kört, irodalmi esteket, műsoros, batjmbállal összekötött Csemadok évzárót, ami a falu legrangosabb eseményévé nőtte ki magát. Mindezek ellenére megilletődve vettem át az oklevelet, pironkodva az igazgató és a kollégák előtt. Mivel ez volt életem első hivatalos kitüntetése (1966), az oklevelet édesanyám bekereteztette; a mai napig őrzöm a szilicei szülői házban.Az utóbbi hónapokban gyakran találkoztam Béres Józseffel, hogy rögzítsem gazdag életútjának eseményeit. Akaratlanul is többször Babej Albinbácsi jutott eszembe, aki az Árva megyei Turdossinban (Tvrdosin) született, a Monarchiában Trsztenában (Trstená) magyar gimnáziumba járt, és a két háború között Eperjesen ő adta ki Fábry Zoltán első két könyvét. (Korparancs, Fegyver s vitéz ellen). Albin bácsi életének utolsó szakaszában - a nyolcvanas évek végén -, ha találkoztunk a kassai Nagyposta közeli kereszteződésben és megálltunk öt percre beszélgetni, akkor abból legalább két óra lett. Ilyenkor Albin bácsi mindig kedvesen mentegetőzött: Lacika, én már magamnak is úgy tűnök, mint egy szélhámos.(?!) Annyi mindenre emlékszem, hogy magamnak sem hiszem el. Mert ki hinné el nekem, hogy én jól ismertem Srobár Lőrincet^ (nem azt mondta, hogy Vavro vagy Vavrinec, hanem csak így: Lőrinc!), vagy hogy Eperjesen az udvarunkban cseperedett fel Maiéter Palika ?''hVom bácsi pedig folytatta a beszélgetést újabb történetekkel; az éveket, neveket úgy sorolta, mintha a trsztenái gimnáziumban mondta volna fel a leckét!W:1