A költészet konstellációi (dedikált példány) [antikvár]

Bevezetés A költészet érintése Ha azt mondjuk, hogy a nyelv beszél, hogy egy kijelentés nyelvtani alanya inkább a nyelv, mint az én, úgy nem a nyelvet antro-pomorfizáljuk tévesen, hanem szigorúan az ént grammatizáljuk. (Paul de Man: Hegel on the Sublime) A költészet konstellációi nem teljességgel előrelátható vagy tervezhető játéktérben alakultak, dacára az írások nagyobb részét összefogni igyekvő problémaorientációs szándéknak. El kellett telnie bizonyos időnek, szembe kellett nézni egyes kísérletek problematikus vonásaival, míg sikerült kijelölni bizonyos szisztematizálási irányokat vagy válaszlehetőségeket, hogy aztán ezek különféle szövegi aspektusait valamennyire összefüggő módon lehessen felvázolni. Mindenképpen adódtak olyan tapasztalatok, melyek az írások nagy részében valamiképp ott működtek vagy hatottak - ezek elsősorban a líraiság bizonyos olvasásalakzataival és teoretizácíóival állnak összefüggésben. Bármennyire ís revelatívnak tűnt a kilencvenes évek közepén a lírai hangnak mint az olvasó hangjának a teoretikus tételezése és kidolgozása, ez kezdettől fogva némi nyugtalansággal tölthette el azt, aki fokozottan a költői műveknek a lírai én figurácíói által nem kontrollálható összefüggéseível vagy attól félreeső zónáival igyekezett szembesülni. Például Heinz Schlaffer líraelméleti elgondolása a versbeli én pozíciójának átvételéről vagy betöltéséről a megszólaltatásban minden heurisztikus értéke ellenére mégis alkalmasnak mutatkozik arra, hogy megőrizze a líraí én központi szerepét a versben - éppen azáltal, hogy az olvasó szerepköre ezen én (hangjának) receptív után-alkotására irányul.^ Kérdés lehet, hogy ez a képlet nem szolgálja-e ki valamilyen mértékben a de Man által „önéletrajzf-nak nevezett olvasásmódot.^ Úgy tűnik, hogy a „líraelméletet" leginkább kísértő elméleti csapda lényegében az így értett önéletrajzi olvasásalakzat fenntartásában vagy újratermelésében áll. ^ Heinz Schlaffer, Die Aneignung von Gedichten, Poetica 1995/1-2., 38-57. Vö. Paul de Man, Autobiography as De-Facement = Uö., The Rhetoric of Romanticism, Columbia UP, New York, 1984, 67-81.