A léleklátó (dedikált példány) [antikvár]

Részlet a könyvből: Hangos, elnyujtottan szótagolt, majd pattogó katonaének hangja közeledett Andreas Seyffert uram portájához. Immár kilenc éve, 1745-ben vonultak ki Trenck báró rettegett pandurjai Bajorországból, de a rablás és pusztítás, erőszak és gyújtogatás emléke hamarabb merült feledésbe, mint az itt ragadt duhaj, vagy fájdalmas katonadalok. A régi melódiákra új szöveget gyártott a nép fantáziája s most is e megszokott énekek hangjai mellett vonultak végig az ingolstadti Tillygassén a mezőről hazatérő parasztok. Andreas Seyffert uram már jól ismerte ezeket a dalokat. Ismerte maguktól a marcona és vakmerő magyar csatlósoktól és azóta is éppen eleget hallotta a sörtől felhevült, hetvenkedő legényektől. Nem is figyelt hát az uccáról behangzó énekre, hanem az udvari szoba felé imbolygott hatalmas testével. Már harmadszor nyitott be most a szobába. Az ajtó mögé dugta fényesre borotvált, rákvörös, duzzadt arcát és lilaszínű, húsos, vaskos, remegő orrával úgy szimatolt és szuszogott, mint a vályúhoz igyekvő hízó. Kettős tokája zsírosan lógott le a zöld zeke gallérján terpeszkedő gyűrött fehér csipkére és hordószerű hasát nekitámasztva az ajtó élének, mély, recsegő hangon szólt be: - Azt hiszem, papocskám, elég volt mára. Sok a jóból is megárt. Crescentia, te is bizonyára fáradt vagy már.