A magyar decimeron (dedikált és aláírt példány) [antikvár]

Prológus A 80-as évek eleje is, mint minden tavasz, meghozta a maga áradását. Ilyenkor a Tisza az év első négy hónapján az árterületének 80%-án uralkodik, és azok a szerencsétlen üdülősök, akiknek kis víkendházai az árterületen ugyan lábakon állva épültek, mégis nehezen voltak megközelíthetők. Kis társaságom a napközbeni kellemes áprilisi napsütésben sütkérezve csak csónakkal jöhetett ki a "Vityilló"-nak nevezett nyalómba. Hogy-hogynem esett, estére, mire el akarták hagyni Vityillómat, a csónak elszabadult, és mi öten ottragadtunk a faházban. Volt ugyan fekhely és takaró bőven, enni- és innivaló is reggelig, de mire Misi, a gondnok elevez a házsorok között, még sok idő telik el. Tehát amíg szabadulásunk megvalósul, még egy egész éjszakát kell várakoznunk. Próbáltunk aludni, de valahogyan ez nem ment, viszont annál szemérmesebbek voltunk, hogy egymással egyéb szórakozást kerestünk volna. Így az a megoldás maradt, hogy Boccaccio Dekameronja módjára egymásnak különféle kitalált pikáns dolgokat meséltünk. Itt még a tévedések elkerülése végett el kell mondanom, hogy rajtam kívül két csinos lány és két kissé mafla fiú alkotta a társaságot, tehát semmiféle eltévelyedésről nem lehetett szó. Természetesen miután megállapodtunk a saját készítésű novelláink elbeszélésében, mindenki az emlékeiben megmaradt boccaccio-i történetek valamelyikét "magyarítva" adta elő. Ez részben memóriajáték, részben szellemi frissességünk bizonyságát szolgáló, no meg irodalmi ismereteinket bizonyító időtöltés volt. Sorsot húztunk, és Józsi, Kati, Márti, után Isti következett két-két, illetve három novellával. Jómagam a "szuszékossal" kezdtem, hogy kedvet és bátorítást adjak a többieknek. Az elhangzott novellákat természetesen megörökítve adom most át: