A magyar paraszti mezőgazdaság technikai újításai a 19-20. században (dedikált példány) [antikvár]

Részlet a könyvből:A 19. század utolsó harmadában gyors ütemben iparosodni kezdő Magyarország mezőgazdaságát a nagybirtok és paraszti kisüzem kettőssége jellemezt. A Néprajzi Múzeum kiállításának az a célja, hogy bemutassa: a 18. század második felét, a 19. század első harmadát jellemző paraszti - kisüzemi termelés hogyan alakul át az ország iparosodása és a társadalom modernizálódása hatására a 19. század végétől a 20. század közepéig. Elsősorban a termelés szerkezetében végbement változásokat követi nyomon - a néprajz által hagyományosnak tekintett gabonatermelő-állattartó, önellátásra törekvő paraszti üzemben az árutermelés lehetőségei és a piac szükségletei milyen új termelési ágakat honosítottak meg, vagy milyen ágakat fejlesztettek ki erőteljesebben, s ezek milyen új termelési eljárásokat, üzemformákat alakítottak ki.A 14-15. századra Kelet-Közép-Európa más régióival együtt Magyarország is beletagolódott az európai feudalizmus gazdasági és társadalmi rendjébe. Az ország 3-4 milliós népességének zöme feudális függőségben élő paraszt volt, apró falvaik és népesebb mezővárosaik laza rendszere a Kárpát-medence nagyrészét egyenletesen töltötte ki. A jobbágy különböző szolgáltatások (termény, pénz és munka) ellenében házat, belső telket és a falu nyomásokra tagolt határában szántóföldeket, réteket birtokolt (telekrendszer) és a faluközösség keretében használta a közös földeket (legelő, erdő). Szántóföldjein gabonát termelt, az ugarföldeken, legelőkön tartotta igásállatait és a húst, tejterméket, nyersanyagokat szolgáltató haszonállatait. Ahol a klíma megengedte, szőlőt művelt. A kis családi üzemeket szervezetileg a nagybirtok uradalmainak hálózata fogta össze. Az uradalom elsődleges feladata a földesúri járadékok összegyűjtése volt, de ehhez időszakonként eltérő fontossággal kereskedelmi és termelési funkciók is járultak.