A rászedett ember (dedikált) [antikvár]

Táblák belsején és a szennylapokon, lapéleken elszíneződött, szórt foltokkal. Védőborító széle felszakadt.
Veress ​Ferenc nemcsak költő, nemcsak festő, még csak nem is mérnök. Alkotó ember a reneszánsz már-már kipusztuló fajából, amely még nem tűrte meg magán a specializálódás természetes arányainkat eltorzító igáját. Művei – gépek és képek, szavak és szabadalmak, élvezve a törvények, dolgok eltanulhatatlan előnyét – halhatatlanok. Csak a legfőbb mű halandó. Mert ez nem más, mint a mindannyiunk számára irigylésre méltó teljes élet, amely egyúttal sikeres élet is, hiszen itt látjuk őt magunk között még mindig töretlen energiával. Az egy személlyé egyesült három alkotó korban úgyszólván nem egyidős. A költő már húszévesen is érett volt. Sokat tanult az élettől az életről, az emberről, a lélekről és azt iskolázott, sajátos bölcsességgel verselte meg. A feltaláló – férfi. Mindig keményen küzdött az anyag feltáratlan törvényeivel, nem részegítette meg a győzelem és nem sújtotta le a vereség. A festő pedig fiatal suhanc. Ma, amikor a legvadabb sziklacsúcsokra is biztonságos ösvények vezetnek, kevesen nyúlnak ecsethez ilyen avatott tiszta kézzel, játékos lelkesedéssel. Talán a barlangrajzok mesterei tisztelték, szerették és ismerték úgy tápláló ellenségüket a bölényt, ahogy Veress Ferenc az anyagot, amelynek láthatatlan törvényeit felismerte és vibráltatni képes különleges szivárványaiban.