Bővebb ismertető
A SZÉP ÉS A CSÜF HARCA BARTÓK BÉLA ZENÉJÉBEN
Ideális és Torz — ő maga nevezi így a Két portré tételeit 1908-ban, és ezzel zenéje egész jelentéstartalmának a legbelsőbb lényegét világította meg. Mert a bartóki zene metafora- és szimbólum-rendszere az eszmény és a valóság esztétikai kapcsolatát egy sajátos dialektikában, az ideális és a torz ellentmondásos egységében juttatja kifejezésre.
A századforduló művészete, az avantgarde művészet már tudja, hogy a nemrégen törvényerőre emelt groteszk ma hatalmasabb, mint romantikus őse volt. Ismeretes, hogy az önmagában vett szép, fenséges, tragikus, komikus seb. esztétikai kategóriák már a romantika idején szűkkeblűeknek bizonyultak. Victor Hugó a modern géniuszt már „a groteszk típus meg a fölséges típus termékeny egyesüléséből"1 származtatja le. Persze itt a modern jelentésrendje romantikus célkitűzés: a csúf kontrasztjában magasztalni a szépet.
Az avantgaxde-ban a groteszk úgy jelentkezett, mint kiáltó diagnózis: az avantgarde művész bár lázong a mindinkább eltorzuló, elidegenedő társadalom kortünetei ellen, a groteszk felszámolására azonban egymagában nem képes, és megakad a csúfnak kendőzetlenül pontos, lelkiismeretes bevallásánál. Ebben az értelemben válik a torznak jelölt valóság talajából kinövő avantgarde művészet központi problémájává a groteszk, a modern esztétikum lappangó kategóriája. Az avantgarde-ban a groteszk a fölséges típussal való hosszabb-rövidebb egyesülés helyett a modern esztétikum kategória-rendszeré-nek egyik nagy feszültségű pólusát hozza létre: az eszmékké módolt modern transzcendenciákkal lép kapcsolatba, és együtt alkotják a groteszk-transzcen-dens új művészi dialektikus kapcsolatát. Ebből a kapcsolatból új rendszer születik, amelyet groteszk-transzcendens tengelyrendszernek nevezhetünk. Ez a rendszer híven összegezi az Ideális és a Torz viszonyának bartóki megfogalmazását is. Ügy véljük, átfogja és minőségében tárja fel a jelenkori esztétikum összes fontosabb művészi kifejeződéseit; a torz lényegét összeveti az ideálissal, és elemzi a lényegek pozitív vagy negatív előjelű kicserélődéseit, átváltozásait. „A groteszkben valami meghatározhatatlan fejeződik ki, valami tagolhatat-lan, személytelen, valami, ami a személyiség fogalmának a megsemmisüléséről sőt a dolgok kategóriáinak a megsemmisüléséről tudósít"2 — írja W. Kayser, és elemzéseiben a groteszk jelentéstartalmának alakulását egészen napjainkig nyomon kíséri. „A jelen korszakban a groteszk motívuma a technika. A szerves és a mechanikus keveredése aránytalanságokhoz vezet: a technikai eszközök démonikus motívumok hordozóivá válnak, saját alkotóik felett uralkodnak, sőt, meg is semmisíthetik őket. A mechanikus elidegenedik önma-
1 Horváth Károly: Romantika. Budapest, 1965, 226.
| A. F. Loszev — V. P. Sesztakov: Az esztétikai kategóriák története. Moszkva, 1965, 369. (oroszul)