A szerencse fia vagyok (dedikált példány) [antikvár]

ElőszóSzerencsések lehetnek azok, akik magukról mit sem tudva alusszák végig éjszakáikat. Gondtalanoknak tűnnek. Már a gyors elalvás is ajándéknak tekinthető. Édesanyám annak idején a bátyjáról sokszor emlegette: - De jó ennek a Lajosnak! Amint párnát ér a feje, rögtön elalszik. Mindenkinek sajátosak és egyediek lehetnek az éjszakáik. Bele kellett nyugodnom, hogy az enyéim - akár tetszik, akár nem - álmokból és ébrenlétekből álltak. S ha már ez így van, miután az előbbiek felett nincs hatalma az embernek, az ébrenlétek hosszú perceit igyekeztem akaratom alá vonni és hasznossá tenni. Az idők folyamán e két folyamat - az álmok és az emlékezések - mozzanatai értékessé váltak számomra az élményfeldolgozás könyörtelen őszintesége miatt, hiszen kötetlenül, zavartalanul, tisztán és aktuálisan, tét nélkül állhattunk egymással szemben, vagyis nézhettünk egymás szemébe. Milyen kicsi és milyen igaz tud lenni olyankor az ember!Vajon tulajdonságunk-e az álmodás vagy valami más? Sokan állítják magukról, hogy nem álmodnak, s én nem tudom, hogy szerencsések-e? A gyermekek még másképpen vannak ezzel. Pl. a legkisebbik unokám. Bogica, hat éves korában így szembesült a kérdéssel, amikor az esti mese után a mamától ez a mondat ütötte meg fülecskéit: és őrizzed az álmaimat" - Mit, mama, mit kell őrizni? - kérdi felélénkülve. - Az álmaimat - hangzik a válasz. - Nem szoktam álmodni - közölte lakonikusan és visszarendezte magát a félig alvó pózba.Élményeink gondos és töredelmes számbavételében - ami engem illet - nincs jelentősége a valósághoz való tökéletes hűségnek, csak az emlékező önmagához való viszonyának, melyben a lélek elvégzi azok hitelesítését.Sok-sok álmatlanul töltött rész-éjszaka hozamai fekszenek ezeken a lapokon. Visszaemlékezéseim lejegyzéseinek terve lassacskán öltött testet. Szembe szálltam a feledéssel, ennyivel is kevesebb jut a kíméletlen múltnak.A jó emlékezés - szolgálat, tisztelettel.Az emlékképek kezdetben elszórakoztattak, jónéhányuk viszont fájdalmat, keserűséget okozott. Aztán amint szabad folyást engedtem nekik, jöttek és kopogtattak, számuk egyre gyarapodott, s így arra kényszerültem, hogy sokszorosan felidézve, ízekre szedve csiszolgassam őket, majd kis csomagocskákban elraktározzam. Az újabb késztetés elől, a megörökítés végett, hiába fintorogtam, már nem volt kitérésem. Az ismétlődő szembenézés a kibontott emlék-csomagocskákkal hol felszabadítóan üdített, hol meg elmerengően szomorkássá tett. Sokszor kellett sóhajtva megcsóválnom a fejemet, amiatt is, hogy e kalandba érdemes volt-e belevágnom. (Örülnék persze, ha akadna néhány kíváncsi, aki az olyannyira kevés és fontos idejéből kiszakítana egy keveset rám.) Egyébként pedig mellékes. En most lettem igazán a magamé, s ez nekem megérte, s akik elolvasnak", azokkal megeshet, hogy övéké leszek, és lelkünk összekapaszkodik a múlt gyönyörű-fájdalmas szövedékén.