Acta Historica Tomus XVI. [antikvár]

I. BEVEZETÉS1 Az ún. magyar—lengyel krónika sem lengyel, sem magyar szempontból tekintve nem sorolható a jelentősebb források közé, ha pusztán a benne foglalt adatanyag hitelességét, megbízhatóságát tartjuk az értékelés kizárólagos mércéjének. így szinte természetesnek látszik, hogy a kutatók túlnyomó többsége — legjobb esetben is a polgári történetírás pozitivista tartalmi forráskritikájának elemző és összehasonlító módszereivel élve — a krónika szinte egész előadását elvetette, majdhogynem teljességgel hasznavehetetlennek tartotta, s e kedvezőtlen értékítélet bizonyos mérvű indokoltságát (az adott alapon) még a legszeretetteljesebb elfogultság sem vitathatja, mert hiányoznak a védelem hatékony ellenérvei. Ugyanakkor azonban meggyőződésünk, hogy a marxista forráskritika nem elégedhet meg csak a valós tartalmi mozzanatok százalékos arányára támaszkodó sommás ítélet levonásával. Egy hasonlattal élve: amiképpen a negatív hősnek is megvan a maga irodalmi létjogosultsága, avagy a nem-realista alkotás is tárgyát képezheti a helyesen pártos esztétikai elemzésnek, sőt, többnyire nagy pontossággal kimutatható, hogy a társadalmi valóság milyen részlettényezőinek köszönheti megszületését, illetve miféle hatóerők indítására alakult ki a reá jellemző, sajátos tükrözési mód, éppúgy a hiteles tényközlés vizsgálatának mérlegén könnyűnek találtatott, de a korabeliség szempontjából valódinak minősülő történeti források is koruk társadalmi talajából gyűjtötték nedveiket, mi több, torzításaikkal is objektíve megvolt társadalmi igényeket, célkitűzéseket juttattak kifejezésre, ill. szolgáltak, s mint ilyenek számos, más eszközökkel megközelíthetetlen összefüggés feltárását segíthetik elő. Mindez krónikánkra annál is inkább vonatkoztatható, mert a lengyel és magyar történetről benne közölt, összességét tekintve abszurdnak mondható eseménysorban szinte alig találunk olyan momentumot, amelynek egyedileg ne volna — minden látszólagos képtelensége ellenére is — valamiféle valóságmagva. Ezek kihámozásán túl érdemesnek látszik azt is megvizsgálni, hogy a torzításokban tükröződik-e bizonyos szabályszerűség, egyfajta rendszer, s ha igen, funkcionálisan milyen ok- vagy célhálózatba illeszkedik. Aligha lehet vitás, hogy az ún. magyar—lengyel krónikának egy olyan történelmi periódusban kellett létrejönnie, amelyet eléggé jelentős intenzitású kapcsolat és a két nép érintkezése során kialakult eleven érdeklődés meglehetősen magas foka jellemez. Ez önmagában is figyelemre méltóvá teszi. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerteágazó problémák sokaságát veti fel (amelyeknek akárcsak részleges megoldása is eddig feltáratlan vagy kevéssé ismert tényezők megvilágításá- 1 Az alább közölt fejezetek egy nagyobb tanulmány kezdő részei. Bevezetésünk az egész munkához íródott, ezért előre is az Olvasó elnézését kell kérnünk, ha a jelen fejezetek a benne felvázolt célkitűzéseknek csak egy részét fogják valóra váltani, miután tárgyuk pusztán a szöveghagyomány mai állapotának felmérése, ami azonban elengedhetetlen előfeltétele minden további vizsgálódásnak. 3