Áfonyahegyi jegyzetek (dedikált példány) [antikvár]

2010. január 5.Egy nappal Vízkereszt, Háromkirályok, de főképpen Nagyapa karácsonya előtt. Emlékszem, Anyu, aki meglehetősen világpolgári" alkat volt, milyen zavarban, piros arccal nyögte ki egyszer, kamaszkorom derekán a nagy titkot: Nagyapa román." Nagyapa, születési nevén Nyisztor, később, első világháborús érdemeiért Nemerey Péter, a soknyelvű k.u.k. tiszt, hol bankigazgató, hol bélistás munkanélküli, hol a bogádmindszenti és egyéb baranyai állami gazdaságok könyvelője, nekem és annak a sok-sok embernek, akivel törődött, akinek szeretetéből olyan bőven juttatott, nem magyar volt és nem román, hanem a legnagybetűsebb EMBER. Amikor 1968 márciusában eltemettük, feketéllett a gyászolóktól a pécsi temető, pedig halálhírét nem is közöltettük a Dunántúli Naplóban. De miért is írok minderről, innen, Heidelbergből, az Áfonyák Hegyéről, ahová tegnap délelőtt érkeztünk meg?Talán azért, mert a városba benéző hegy, a pestinél sokkal élhetőbb ritmusú élet engem mindig - most már harmadízben - a régi Pécsre emlékeztet. Legutóbb 2009 nyarán jártunk itt, de akkor korántsem tudtam így élvezni a gyerekkoromba visszavezető légkört, mint az első alkalommal, 2001 júliusában. Valószínűleg azért, mert a múlt nyáron a rengeteg befalánkolt bio- étel (közte többtonnányi áfonya, vagyis Heidelbeer!) ellenére szürkehályogos jobb szememen akkorra már alig-alig láttam. Most, jó negyedévvel a műtét után, az áfonyát, az először az érettségi után, 1969 nyarán Finnország-