Akkor is karácsony volt (dedikált) [antikvár]

Ezerkilencszáznyolcvankilenc. Az azóta eltelt tizenhét év történelmi távlatnak nagyon kevés. Azok az események azonban, amelyek előkészítették, meghatározóak maradtak, nemcsak a huszadik századi, de napjaink történelmének megértéséhez is. Abban az időszakban valamennyien egy teljesen új korszakot vártunk és az egyre szabadabbá váló politikai légkörben, a mindennapi életünkben azon dolgoztunk, hogy eljöjjön az a kor, amiről csak álmodni mertünk a második világháborút követő évtizedekben. Egy trilógia befejező kötetét tartja kezében az olvasó. Zárása ez az 1944-es illetve az 1956-os karácsonyt leíró köteteknek. Folytatása, következménye és felváltása. Összegződés és - Szabó Lőrinc szavaival - a változtatás „hazárd reménye" is. Fontos arra gondolnunk, milyen állapotban volt az ország 1989-ben. A magyar gazdaság, az egészségügy, az oktatás mélyponton volt. Ha nem ott lett volna, adta-e volna át a hatalmát az állampárt? Ez az, amit mára már elfelejtettünk. Tulajdonképpen úgy vagyunk, ahogy azt Debreczeni József fogalmazta Antall József miniszterelnökről szóló kötetében: „Az Antall-kormány 1990 tavaszán annak a frissdiplomás, tapasztalatlan orvoscsoportnak a szerepébe került, amelyre egy vészesen legyengült, még talpon lévő, de halálos beteg sorsát hagyják. Méghozzá azok a szabályos orvosi diplomával nem rendelkező, ám igen régóta praktizáló sarlatánok, akik a beteget félrekezelték: akik megbetegítették. Súlyos és kockázatos beavatkozásokra van szükség, életmentő műtétekre, szervátültetésekre, fájdalmas gyógyszeres kezelésre, alapos rehabilitációra, hosszú és türelmes lelki gondozásra. A friss doktorok hozzálátnak az operációhoz. A drasztikus beavatkozások meg az erős gyógyszerek hatására a beteg láza felszökik, a pulzusa szapora, a szíve kihagy, fájdalmai vannak, szervezete tiltakozik a beültetett új szervek ellen. Pocsékul érzi magát, sokkal betegebbnek, mint korábban. Szidja az új orvosokat, és visszakívánja azokat, akik azelőtt borogatással, morfiummal meg ráolvasással kezelték és akik most az ágyban lévő betegre meg a lázmérőre mutogatnak, hogy jaj, mennyit romlott az állapota, mit csináltatok vele, tönkretettétek, megöltétek. (Ha a lázat, a rossz közérzetet, a heves fájdalmakat tekintjük, akkor annyiban még igazuk is van, hogy a műtétek nélkül a betegnek csakugyan nem volt láza. Merthogy rég kihűlt volna.) És visszajönnek a régi csodadoktorok. És lassan eljön a nagy műtétek utáni lábadozás ideje is. A láz éppen lemegy, a beteg fölkel az ágyból és elkezd járni. Azok pedig nagy hangon hirdetik, hogy szegényt majdnem megölték ezek az amatőrök, de mi visszajöttünk és talpra állítottuk. Az a szegény meg elhiszi nekik.